Búcsú Európától: Bilbaótól a Roca-fokig

Az égre pillantva kétségem sincs, hogy ma egész nap esni fog, de a buszon töltendő napomat ez nem fogja befolyásolni – különösen miután a bilbaói pár napot száraz bőrrel megúsztam. No, de nemcsak Chile van messze, hanem még Portugália is, ezért ne is húzzuk az időt: indulás tovább a félsziget északnyugati csücske, Galícia felé!

Habár nagyvonalakban ismerem a kontinens éghajlati viszonyait, mégis meglep a tökéletesen dús füvű legelők látványa, tudván, hogy innen akár 100 kilométerre is már hamisítatlan mediterrán tájakat találunk. Az Ibériai-félsziget éghajlati térképét talán nem is túlzás Európa legkontrasztosabbjának nevezni (lást az alábbi térképen). A hat magyarországnyi területen északnyugatról délkeleti irányba haladva sok minden megváltozik: míg az Atlanti-óceán felől érkező nedves légtömegek 1.500 mm feletti átlagos éves csapadékkal áztatják Galíciát és a Viscayai-öböl menti parti sávot, addig a Földközi-tengerhez közeli Murcia és Alicante térsége sivatagias, szélsőségesen alacsony átlagos évi csapadékmennyiséggel (Gata-fok 156 mm, amely ezzel Európa legszárazabb vidéke, de a közeli Tabernas-sivatagban is alig több ez 200 mm-nél). (Magyarország átlagos éves csapadékösszege többnyire 500-800 mm közötti.)

Az Ibériai-félsziget évi csapadékmennyisége. (Forrás: Ninyerola, Pons és Roure – 2005.) A Köppen-féle éghajlati skála szerint Európában is találunk sivatagot (Tabernas-sivatag), egyedül itt, a bordóval jelölt délkeleti térség egy részében.

De én maradok az üdezöld réteknél, hisz ezek szegélyezik utam Baszkföldtől Kantábria és Asztúria tartományokon át Galíciába. Idő hiányában nem engedhetem meg magamnak a csavargást, többnyire autópályán és főutakon maradunk, igaz a szélvédő mögötti hely erre azért némi gyógyírt jelent. Meg az időnkénti pihenők, ahol egy kis alkalom nyílik megismerni az utastársakat meg a sofőröket, néhol egész jó ebédet vagy kávét is felszolgálnak, de még szuvenírből sincs hiány (mondjuk londoni telephone box hűtőmágnest és Eiffel-tornyos kulcstartót itt akkor sem vennék, ha nem lenne nálam elég ajándék kiadású pálinka és egy Tokaji – igaz, pálinkából már csak egy maradt).

Az eddig szellős járat Santiago de Compostelában rendesen megtelik. A katolikus Szent Jakab-út végcéljaként is ismert városban egy ázsiai származású kaliforniai lány ül mellém, aki érdeklődésemre időnként azért fel-felnéz a méretes ájfónjából. Nagy meglepődésemre a divatos külcsín alatt egy az „Utat” végigjárt személy bújik meg, aki szerint azonban ez nem teljesen az az „Út”, amire ő gondolt, hanem egy mára eléggé túlfavorizált „desztináció”. Próbáltam nem rágondolni, de azért csak elképzeltem őt ezzel a telefonnal a karján, fülessel a fején gyalogolni valahol falvak között, a lakóhelyétől több ezer kilométerre távol… Amúgy a teli buszon a hangulat olyan egykori osztálykirándulós: mindenki kicsit fáradt, de élményekben gazdagabb – a kalandjaikat mesélők akcentusából még egy csapat észak-amerikait szűrök ki. Közben eltűnődöm, hogy vajon mit keresünk mi a világ átellenes pontjain ennyien… Zarándoklat – tehát önmagunk megismerését, válaszokat, lelki nyugalmat, közösséget, vagy… ezekért tényleg el kell ide jönni? Vagy Mekkába, vagy a leshani óriás Buddhához, de fel is sétálhatunk az Andok láncai közé rejtett ősi inka városba is, miért is ne? Már közel voltam, hogy megtébolyultnak tituláljam magamban ezt a világot, amikor rájövök, hogy én is épp a világ túloldalára tartok. Én is hátizsákkal, mobillal a zsebemben. Az én útvonalam ugyan kevésbé felkapott, de valójában ez is egy „út”.

Portóba késő délután, még napnyugta előtt érek.

Az utcák elég kihaltnak tűnnek, a város pedig elsőre kicsit lepukkantnak. Ez részben a talán mediterránabb gondolkodású portugálok kicsit talán trehányságban is megjelenő lazaságának, valamint a Bilbaóhoz képest alacsonyabb gazdasági fejlettségének lehet a következménye. Az egynapos utazás monotóniája után azonban rövidesen egy hamisíthatatlan oportói családi hétvégébe csöppenek!

A barátoknak kijáró üdvözlés után másnap egy közeli reggelizőbe, majd utána a piacra „igyekszünk”. Noha nemrégiben villamosvonal is épült a városrészbe, a heti vásárba nagyrészt autóval jár az ember. Így persze autó autót ér, a közterületen parkolóhelyet találni pedig szinte lehetetlen. A problémára azonban egyfajta délies találékonysággal hamarosan megoldást találunk.

Vendéglátóim lánya szerencsére jól beszél angolul, hál istennek, mivel a portugálommal nem sokra mennék, spanyolul pedig még ha tudnék, sem szívesen csevegnék, mert valahogy itt nem igazán illik – ők ugyanis “egyáltalán nem spanyolok”. Nyilván ezt mi is tudjuk, ám sokunkban a két kultúra meglehetősen összemosódik, amit az Európában csak 10 millió aktív használóval rendelkező portugál nyelv spanyollal szembeni alulreprezentáltsága csak mélyít. (Na jó, a kevés spanyolomat elő-elő kell vennem, de csak egy rendes portugál köszönés után.)

A kofák között is inkább csak a külső szemlélő és a hordár szerepét töltöm be, miközben a karjaim már érzik, hogy hétvégi ebédben nem lesz hiány.

Míg a főváros a fő üzleti-igazgatási központ és a klasszikus turistamágnes, addig a kisebb, emberközelibb, kevésbé multikulti Porto leginkább a borairól, azon belül is főként a portóiról ismert. Na de nézzük, mi is ez.

Eleinte a bor stabilizálását szerették volna elérni azzal, hogy az innen nem messze, a Douro-folyó felső folyásvidékének ültetvényein termő szőlő mustjához magas alkoholtartalmú boralapú párlatot (brandyt) adnak. Tehát a portóit erősített bornak hívhatjuk, azt pedig, aki itt jár és nem próbálja ki, finoman szólva is lököttnek.

Viszont mentségemre szóljon, hogy ez azért nem ennyire egyszerű: Portó pont annyira nem csak a portóiról szól, ahogy mondjuk Győr vagy Budapest sem csak a gulyáslevesről. Az utóbbi évek látványos idegenforgalmi fellendülését a borok mellett még az UNESCO-listás ódon belvárosának, a romantikus folyópartnak, valamint a festett csempékkel színezett homlokzatoknak éppúgy köszönheti, mint a Lisszabonénál családiasabb városi miliőjének. Pont ezért a kevés „szabadidőmet” most inkább a meredek utcák patinás házai között bolyongva töltöm. (Egyébként kóstolással gazdagított vezetett pincetúrák hirdetéséből nincs hiány, biztosan jó buli!)

A Douro déli partján Vila Nova de Gaia és alatta a gránitba faragott borospincék sora.

Turistáknak jár. A több mint egymillió lakoshoz egy terebélyes modern villamoshálózat is jár, a belvárosban kanyargó régi vonalak vágányai pedig a nosztalgiamenetek terepe. Na de mit keres egy ír whisky angol reklámja az erősített borairól híres városban?

A portóiak a kézzel festett mázas csempékkel (azulejo) burkolt épületeikre is méltán büszkék. Ezt a technológiát a félszigetet hétszáz évig uralmuk alatt tartó mórok honosították meg (a szó az arab al zulaycha [=fényes kő] kifejezésből származik). (Fényképrészletek: São Bento pályaudvar, Carmói Miasszonyunk templom, Szent Ildefonso templom)

A Szent Ildefonso templom.

És egy 2016-os alkotás.

Az „északi főváros” váciutcáján betérek egy kávéra és egy-két portugál sült krémesre (pastéis de nata). A kis családi kávézó tulajdonosa szerencsére nagyon jól beszél angolul, így miután rájön, hogy nem a foci lesz a közös témánk, rátérünk a nagyvilág nagy kérdéseire, aztán elég gyorsan a helyi gazdasági és politikai ellentmondásokra. Ahogy hallom, van belőle itt is bőven. Aztán elmesélem neki, hogy évekkel ezelőtt egy nagyon nehéz döntés előtt álltam, amikor a külföldi egyetemi tanulmányaim helyszínét próbáltam kiválasztani. Az ilyenkor mindig elkészített teljes SWOT-elemzésen alapuló ponttáblázatom szerint a ringben maradt két esélyes közül végül az észtországi Tartu nyert, azonban kereken tíz évvel később itt vagyok Portóban! (De hogy miért mindig a földrajzi végletek jutnak az eszembe, arra még nem jöttem rá.) Búcsúzáskor még meginvitál a holnapi menüjükre, amit sajnos vétek, de ki kell hagynom.

Utazás előtt utazás a múltba – a világhírű São Bento pályaudvar utascsarnokának 20.000 festett csempéjén a portugál vidéki idill, a közlekedésfejlődés állomásai és az ország történelmének véres jelenetei egyaránt megelevenednek.

Sőt! A helyi születésű Tengerész Henrik 1415-ös ceuta-i hódító ütközete (a képen legalul) nemcsak portugál, hanem világtörténelmi jelentőségű is. Ezzel a mórok feletti győzelemmel indul el ugyanis Afrika nyugati partjainak a feltérképezése, ami egyben kezdete is a „nagy földrajzi felfedezések” korának, azaz az európaiak tengerentúli világrészek felé irányuló felfedezőútjainak.

São João (Szent János, Magyarországon Szent Iván) ünnepe közeleg, már csak pár nap és kezdődik az igazi nagy buli. Az utcák már most tele vannak árusokkal, zenészekkel, kiköltöztek a bárok is. Közben Claudiától jön is az üzenet, hogy ma este a helyi konyha remekeiből fogunk válogatni a kedvenc éttermeik egyikében. Végül egy rendesen készletezett gin-bár zárórája ébresztett rá, hogy aludni is kéne…

Helyi barátaimmal. De a Santo António étterem séfje is kitett magáért.

Európai utazásaimhoz mindig a vonatot részesítettem előnyben, azonban a manapság már sokszor aranyáron kínált vonatjegyekkel ez nem egyszerű mutatvány. A fapados busztársaságok ajánlataival kombinálva viszont kellemes meglepetésben lehet részünk. Az előreváltott menetjegyeimnek – és természetesen sok kompromisszumnak – köszönhetően ez a szárazföldi móka végül jóval kevesebbe került az alternatívaként szóba kerülő repülőút áránál. Amik viszont mégis jelentősen megdobják a költségeimet, azok a többnapos megállások, tehát ez a kalandos verzió végül mégis drágább. Na de miért jöttünk a világra, ha nem ezért!?

Minden menetrend szerint zajlott tehát, idáig. A Lisszabonba tartó InterCity vonatom negyed órás késéssel indul ugyanis, amiért viszont kárpótol az óceánparti kilátás és az egyes szakaszokon 180-as tempó.

Lisszabon egy más világ.

Világvárosi rangra a globális gazdaságban betöltött csekély szerepe nem fogja emelni, azonban az egykori gyarmatokról bevándorolt, főként afrikai népek vibráló egyvelege okán akár rá is aggathatjuk ezt a jelzőt.

Damaia városrész a következő „lakhelyem”, itt két napot töltök. Az utcában először kicsit idegennek érzem magam a fehér bőrszínemmel: a többség afrikai származású, szinte kizárólag az egykori gyarmatvilágból érkeztek. Őket követik az európai bevándorlók – főként ukránok, románok és moldávok. London óta először járok európai városban, ahol ilyen magas a nem európaiak részaránya. A szintén ukrán felmenőkkel rendelkező vendéglátóm szerint azonban semmi gondjuk nem akad egymással – Damaia nem egy no-go zóna.

A múltbéli világpolitikai szerepkörből adódóan az ország társadalmi összetételére is alapvető hatással voltak a globális folyamatok: a ki-, a vissza-, valamint a bevándorlás demográfiai szerepe is jelentős.

 

A 15. század elejétől kezdve folyamatosan kiépített portugál gyarmati birodalom gondterhes, fegyveres függetlenségi mozgalmakkal bonyolított felbomlása a 20. század második felében amellett, hogy pénzügyi és politikai értelemben is súlyos következményekkel járt a Salazar-vezette ország számára, tömeges visszavándorlást is elindított. Az afrikai gyarmatok 1975-körüli függetlenedése után körülbelül 700.000 telepes indult vissza az európai anyaállamba, szinte azonnal (ők a retornados = visszatérő telepesek). A népszámlálások adatsorai is beszédesek: az előző két évtized stagnálása után 1970 és 1980 között Portugália népessége közel 14%-kal növekedett.

Ezt követően pedig az országban tapasztalható gazdasági fellendülés szívóhatása volt a fő mozgatóerő a többségében szintén az egykori afrikai kolóniákról érkező bevándorlók (ekkor már többségében a nem-európai őslakosok) számára.

Retornados – visszatelepülők Afrikából, 1975-ben. /Képek forrása: dn.pt, Global Imagens / Sábado.pt/

 

Érdekes belegondolnunk, hogy a Magyarországhoz hasonló területű és lakosságszámú, Európa gazdasági magterületéhez képest szintén periférikus elhelyezkedésű, sőt mára hazánkkal közel azonos gazdasági fejlettségi szinten álló ország egykoron a fél világot feltérképezte és egy részét érdekszférájába is vonta.

Cantino planisphere, 1502. Dél-Amerikát valószínűleg ezen az 1494-es tordesillasi szerződés általi spanyol-portugál világfelosztást is megjelenítő portugál világtérképen ábrázolták először. A nagy felfedezések korszakának a nyitánya a portugálokhoz köthető, a térkép olaszosan csengő neve pedig a ferrarai herceg beszervezett ügynökéhez, aki Portugáliából Itáliába csempészte (ahol ma is őrzik). /Térkép forrása: Cornell University Library/

Az én térképem szerint viszont Portó felől érkezve átléptem a száraz Portugáliába, de ma ezt valahogy mégsem érzem. Párás, kellemes az idő, ám amikor a felhők meg-megnyílnak, a hegyekre épült főváros szép fehér mészkővel burkolt meredekebb utcái kimondottan veszélyessé válnak (helyi cimborámnak egy látványos mutatvánnyal sikerült is felhívnia erre a figyelmemet, aki szerencsére csak az esernyőjét törte össze).

De a város még ennél is sokkal nagyobb megrázkódtatást élt túl 1755-ben, amikor egy, a mai szeizmológusok számításai alapján a Richter-skála szerinti 8,5 vagy 9-es erősségű földrengés és a nyomában bekövetkező tűzvész és cúnami szinte teljesen elpusztította. Különösen nagy volt az emberi áldozat, hisz a mindenszentek napjának reggelén történt tragédia időpontjában sokan az összeomló templomokban tartózkodtak.

A 13. századi alapokon nyugvó, a királyság megszűntéig a királyi esküvők helyszínéül szolgáló São Domingos templom két földrengés rombolása után is újjáépült. A kőoszlopain és kődíszein keletkezett sebeket viszont már egy közelmúltbeli tűzvészben szerezte.

23-a reggel

Az eső kitartóan esik, ráadásul késésben is vagyunk: az Atlanti part irányába közlekedő buszok végállomása messze van a lakásunktól, ráadásul a metróhoz használt chipes feltöltőkártyámra is raknom kéne pénzt. Damaia metróállomásán ezt meg is próbálom, de az egyetlen terminál előtt többen is ugyanezt szeretnék. Könyörögni meg nem szoktam, úgyhogy életemben először kaput ugrok és reménykedem, hogy Kínával ellentétben az itteni kormány még nem állította fel az arcfelismerő kamerarendszeren alapuló népnevelő és erkölcsvédelmi hivatalt. A kapus rendszerekre általában jellemző, hogy az ellenőrzött beléptetés után a jármű fedélzetén már gyengébb a kontroll, tehát ha a kapun belül vagy, akkor “biztonságban vagy”. Itt most mégsem ez történik: egy állomással odébb a peronon gyanúsan sokan vannak, akiket nem hoz lázba a szerelvény érkezése: nyugodtan elnyomják a cigarettáikat, majd az ajtó záródása előtt ők is felszállnak.

A szomszéd kocsi pedig hirtelen tele lesz csendőrrel. Ez egyben azt is jelenti, hogy számomra ez a metrózás drágább lesz, mintha taxival mentünk volna egészen az óceánpartig…

De láthatóan rajtam kívül is jópáran ugráltak, így a hivatalos közegnek van dolga bőven és a fennmaradó két megállót éppenhogy ki tudom bekkelni. (Valójában én már eggyel előbb leszálltam volna, ha a srácok nem intenek nyugalomra – ők minden bizonnyal ismerik a helyi alkutechnikákat is…)

Az egyórás – és immár stresszmentes – buszozás után egy közel tíz kilométeres parti séta következik, szerencsére már eső nélkül, de még csúszós sziklákon.

Az üledékes kőzetekből felépült partfal, mint nyitott földrajzkönyv.

A túra felénél Ericeira városkában tör ránk az éhség, de mivel én ragaszkodom a helyi hagyományos halételekhez és hangulathoz, ezért nincs könnyű dolgunk. Amit végül találunk, azt viszont csak ajánlani tudom: Restaurante O Gafanhoto. 5/5.

Búcsúebédre a kis étterem házi specialitását rendelem: ez itt egy kiadós kalamári-babgulyás.

Mellettem egy homo sapiens sapiens alkotta sziklafaragás, a háttérben pedig helyi vendéglátóim.

És a háttéren is túl, az ott messze a Roca- vagy Szikla-fok, Európa, és az eurázsiai földóriás legnyugatabbi pontja, ami nemcsak a kontinensnek a vége, de az európai látogatásomnak is – egy időre ismét.

RÖVIDESEN…

Lisszabon reptere, a Cabo Verde Airlines járatának az indulását várom, mellettem a duty freeben zsákmányolt likőr és egy palack portói. Sadiónak lesz, akivel – 4.000 kilométerrel odébb – hamarosan találkozom. Várjátok ki, megéri! Addig is: Adeus!

Ha tetszett, hívj meg másokat is a kalandra! És hogy ne maradj le a dél-amerikai utam következő részéről, kövess Facebook-on, vagy Instagramon: