Beszállás! Kezdődik az újabb kiküldetés: Misión en Chile

A közel egyéves európai pihenőm után kezdetét veszi a legújabb küldetés: a chilei oktatási minisztérium programja keretében hamarosan a déli félteke telébe csöppenek, hogy fél évig angol nyelvet tanítsak egy gimnáziumban. De ne rohanjunk annyira előre, ugyanis addig még vagy 17.000 kilométer áll előttem, amit vétek lenne a levegőben tölteni. A 20 órányi lábzsibbasztós-unatkozós szenvedést megelőzendő egy olyan útitervet állítottam most össze, ami el fogja velem hitetni, hogy Chile tényleg messze van Magyarországtól.

Tervezzünk!

A teljes szabadságomat egyetlen tényező árnyékolja csak be: az iskolai félév kezdetére, azaz két hónapon belül Chilébe kell érjek. A kompromisszumos változatban a bizonytalan elemeket ki kell húznom, így a transzatlanti vitorlázás elsőként esik áldozatul – sem az időjárás, sem a szelek, de még az épp legénységet kereső hajókapitányok útiterve sem könnyen tervezhető. Ami viszont nem jelenti azt, hogy Bécs/Budapest repteréről Santiago-ig csak térképként tekinthetek a tájra.

Pápától Lisszabonig 3.400 kilométert jósol a térkép, amit főleg buszon és vonaton töltök, néhány útmegszakítással, valamint a Zöld-foki Köztársaság légitársaságánál néhány levélváltással egy felár nélküli útmegszakításos brazil célpontú repülőjegyet. Na de ne rohanjunk így előre!

A tervezett útvonal. Időpontra megyek, úgyhogy a vitorlázás sajnos most nem fér bele.

A tervezett útvonal. Időpontra megyek, úgyhogy a vitorlázás sajnos most nem fér bele. (Térkép és borítókép: Google)

Induljunk!

Valahogy így. A hátamon a házam, előttem az irodám. Ez még Graz.

Valahogy így. A hátamon a házam, előttem az irodám. Ez még Graz. Ausztriát elhagyva egy jelentős nyelvi határvonalat is átlépek: innentől kezdve csak latin nyelvterületeket fogok érinteni, ahol a csetlő-botló spanyolommal fogok csak megélni.

Fél nap Milánó belvárosában mindenképp elég kell legyen arra, hogy meglátogassam a dómot és egy helyi éttermet – gondoltam. A város népszerűsége miatt lemondtam az előbbiről, az ossobucós (zöldségekkel-fűszerekkel dinsztelt borjúszelet) álmomból pedig a szieszta ébresztett fel. A helyiek által a legjobbnak tartott svédasztalos jellegű étterem/bisztró ugyanis zárva, előtte a sor folyton csak nyúlik, az ácsorgásnál pedig inkább keresek valami izgalmasabbat.

Déltájban az utcák csendesek, csak a turisták és a villamosok mozognak - itt épp egy mozgó hirdetőtábla célját is betöltő "füvesített" nosztalgiakocsi zörög el mellettem...

Déltájban az utcák csendesek, csak a turisták és a villamosok mozognak – itt épp egy mozgó hirdetőtábla célját is betöltő “füvesített” nosztalgiakocsi zörög el mellettem…

A közeli templom előtt gyűlik a násznép, ám ami egy latin-amerikai esküvőnél is érdekesebb, az innen még pár lépésre van: a közeli park árnya alatt terül el a bevándorlók meglehetősen rögtönzöttnek tűnő ételpiaca.

Itt nincs szieszta!

Ebédre a perui asszonyok causa rellenáját próbálom ki (ez egy fűszeres krumplipürés-csirkés-halas-borsós-tojásos rakott étel) maracujalével, desszertnek pedig sült banántekercs, filippínó árusok prezentálásában – ez utóbbi már egy éve hiányzott az étrendemből! A hangulatot a környék irodáiból kirajzó, az aznapi tésztáról lemondó fehér inges dolgozók színesítik – én evés közben egy kolumbiai és egy ausztrál közgazdásszal múlatom az időt.

A milánói dóm. A kétórás sor miatt máskor újra kell próbálkoznom, addig ezzel a látvánnyal kell beérjem.

A milánói dóm. A kétórás sor miatt máskor újra kell próbálkoznom, addig ezzel a látvánnyal kell beérjem.

Tovább!

Az éjszakai busz a Fréjus-alagúton éri el Franciaországot. A magyar-osztrákhoz hasonlóan az olasz-francia határ is elvesztette schengeni jellegét, ugyanis az elmúlt évek menekülthullámaira válaszul a franciák egyoldalúan visszaállították a határellenőrzést. A rutinosnak tűnő buszvezető le is állítja a motort, amiből sejtem, hogy ez a megálló pár percnél tovább fog tartani. A felszálló határőrök lámpás-nagyítóval kezdik átbogarászni egyesek útlevelét, majd részletekbe mászó kikérdezés után több afrikait – köztük két kisgyerekes anyukát – le is szállítanak, valószínűleg visszafordítják őket Olaszországba. (De hogy onnan vajon hova, azt lehet, hogy nem csak én nem tudom…)

Egun on – Jó reggelt!

A járat napi első megállója már Baszkföldön van, pontosabban Észak-Baszkföldön, ami a Pireneusok északi, Franciaországhoz tartozó régiójának baszk etnikai tömbje, ahonnan a „főváros” még egy jó kétórás út. Bilbaóban aztán meg is hívom magam egy helyi reggelire, ami nem más, mint egy tortilla (avagy tortilla española, azaz spanyol krumplis rántotta, ami teljesen különbözik a közép-amerikai tortillától) és egy cortado (tejes espresso), amire errefelé még tíz után is lazán betérnek.

A reggelim. Vagyis ez lett az "Un café, por favor!"-ból.

A reggelim. Vagyis ez lett az “Un café, por favor!”-ból.

Nem is volt olyan rég, amikor a baszkokról egyből a dacos ellenállás, vagy az ETA terrorszervezet jutott az eszünkbe. A több évtizedes elszakadási törekvéseket fegyveresen is támogató csoport 2018-ban tette le végleg a fegyvert, ám a baszkok mindmáig egy határon is átnyúló önálló baszk államról álmodnak. Ezek után nem is meglepő, hogy Spanyolország Bizkaia/Vizcaya tartományának székhelyén nem láttam spanyol zászlót az utcákon, cserébe mindenhol a kétkeresztes piros-fehér-zöld lobog. És nem is akármekkorák!

Bilbaói házak az óriás platánok alól. A városra jellemző stíluselem a homlokzatból konzolosan kiugró, az öbölablak elveivel azonos oriel-ablakok rendszere, régi és új lakóépületeknél egyaránt.

Bilbaói házak az óriás platánok alól. A városra jellemző stíluselem a homlokzatból konzolosan kiugró, az öbölablak elveivel azonos oriel-ablakok rendszere, régi és új lakóépületeknél egyaránt.

E rövidke felvezetés után érdemes kicsit mélyebben is megismerni a várost és környékét. Ha nem ETA, akkor? Na mi is? Guggenheim! Végülis igen, a világhírű kortárs múzeum nemcsak segített lerántani a városról a múlt sötét leplét, de fontos turisztikai célponttá is tette. Ám a közel egymilliós várostömörülés ennél is több.

A múzeum egyesek szerint kívülről a legérdekesebb.

A múzeum a 20. század végének egyik emblematikus épülete, többek szerint kívülről a legérdekesebb.

Maman. A múzeum előtti óriási bronzpók karcsú és bütykös lábait a francia-amerikai művész Louise Bourgeois szürreális asszociációja szülte: „A pók – miért a pók? Azért, mert a legjobb barátom az anyám volt, aki megfontolt, okos, türelmes, megnyugtató, figyelmes, csinos, finom, nélkülözhetetlen, ügyes és ugyanolyan hasznos volt, mint egy pók.” „Soha nem fogok belefáradni az ő bemutatásába.”

Maman. A múzeum előtti óriási bronzpók karcsú és bütykös lábait a francia-amerikai művész Louise Bourgeois szürreális asszociációja szülte: „A pók – miért a pók? Azért, mert a legjobb barátom az anyám volt, aki megfontolt, okos, türelmes, megnyugtató, figyelmes, csinos, finom, nélkülözhetetlen, ügyes és ugyanolyan hasznos volt, mint egy pók.” „Soha nem fogok belefáradni az ő bemutatásába.”

A poraiból pár évtizede újjáépített bikaviadal-aréna, vagy plaza de toros és az üdezöld lankákra épült város az erkélyemről.

A poraiból pár évtizede újjáépített bikaviadal-aréna, vagy plaza de toros és az üdezöld lankákra épült város az erkélyemről.

A harmadik dimenzió itt is szerepet kapott a lakóházépítésben, még ha a volt szocialista országokkal vagy Svédországgal nem is egy súlycsoportban játszik...

A harmadik dimenzió itt is szerepet kapott a lakóházépítésben, még ha a volt szocialista országokkal vagy Svédországgal nem is egy súlycsoportban játszik.

...és a tervezők a föld alatti terek esetében is nagyvonalúan jártak el, bár a térfigyelő kamerák ellenére ezek gyalogosokat vonzó ereje valószínűleg elég alacsony.

A tervezők a föld alatti terek esetében is nagyvonalúan jártak el, bár a térfigyelő kamerák ellenére ezek gyalogosokat vonzó ereje valószínűleg elég alacsony.

Az előző napi magyaros remek után baszk vendéglátóim a földszinti bisztróba invitálnak, ahol megpróbálom megvillantani az előző esti teraszos-borozós villám-nyelvóra alatt rám ragadtakat egy hagyományos reggeli megrendelésével, nyelvi szempontból kevés sikerrel…

Amennyire rendezettek az egyik leggazdagabb spanyol tartomány közterületei, legalább annyira tűnik kaotikusnak a semmilyen más európai nyelvel nem rokonítható baszk nyelv.

Amennyire rendezettek a tartomány közterületei, legalább annyira tűnik kaotikusnak a semmilyen más európai nyelvel nem rokonítható baszk nyelv.

Na de Bilbaóból most estig ennyi, a múzeum is várhat, mondjuk egy esős napig, hisz innen nem is messze található egy kicsit másfajta műalkotás, amit vétek lenne kihagyni.

Közlekedjünk!

Egy napi bérlettel nemcsak időt és pénzt spórolok, de a város nagyon színes közlekedési portfólióját is kipróbálhatom.

 A brit Norman Foster építész és csapata tervezte állomás bejárata a 90-es években megnyílt kétvonalas metróhálózaton.

A brit Norman Foster építész és csapata tervezte állomás bejárata a 90-es években megnyílt kétvonalas metróhálózaton. (A térség közlekedéséről majd egy későbbi posztban…)

Vonat, metró, hév, villamos, sikló, liftek, mozgójárdák. Ja, és ott a háttérben a ház méretű zászló felett egy még érdekesebb közlekedési eszköz – mi lehet az vajon? Egy függőhíd? Hát...

Vonat, metró, hév, villamos, sikló, liftek, mozgójárdák. Ja, és ott a háttérben a ház méretű zászló felett egy még érdekesebb közlekedési eszköz – mi lehet az vajon? Egy függőhíd? Hát…

A Vizcaya-híd.

A világ egyik legegyedibb közlekedési megoldása ez a „komphíd” (én így nevezem, mivel ez valójában egy függőhíd, futódaruként ingázó egységgel és az arra felfüggesztett teherhordó résszel – de tekinthetjük repülő kompnak is. Valójában simán függőhíd is, mert a 60 méter magas pillérek közötti járdán át is lehet gyalogolni).

A Vizcaya híd – a Bilbaó kikötőjébe érkező teherhajók miatt nem épülhetett itt hagyományos átkelő

A 19. század vége.

A feladat adott: egy olyan, áruk és emberek szállítására alkalmas megoldás kerestetik, ami állandó fizikai kapcsolatot biztosít az egyre növekvő Portugalete és Getxo városok között, miközben a bilbaói kikötőig felúszó magas tengerjáró hajók mozgását sem zavarja. Végül 1893-ban nyílt meg, amit azóta is csak néhány másik hasonló követett. Egyedisége és világelsősége UNESCO világörökségi címet is jelent.

Híd érkezik! Egykor Bilbao kikötőjébe navigáló tengerjáró hajók miatt itt csak nagyon hosszú közúti felhajtókkal (rámpákka) lehetett volna hagyományos hidat építeni.

Híd érkezik! Egykor Bilbao kikötőjébe navigáló tengerjáró hajók miatt itt csak nagyon hosszú közúti felhajtókkal (rámpákkal) lehetett volna hagyományos hidat építeni.

A faszerkezetű oriel-ablakok világa.

A faszerkezetű oriel-ablakok világa.

A magyarhoz hasonlóan különc nyelv meg- és elköszönési szintű elsajátítására utolsó este újabb próbát teszek fiatal vendéglátóimmal. A jó későbe nyúló csevegés közben az egyikőjük szavaiból többször kiérződött egyfajta harcos elkeseredettség, ami nyilván érthető: egy részleges autonómiával igen, önálló állammal azonban nem rendelkező, a spanyoloktól eltérő nyelvű és gondolkodású emberek etnikai tömbjére gondolhatunk csupán, ha Baszkföld szóba kerül. Ennek megfelelően nem is igazán érezni a hely spanyol karakterét és én sem érzem magam Spanyolországban, ami nem véletlen: a helyiek jó része sem.

„De egy ideje legalább már béke van.”

Ez az első történet. Ha tetszett, kérlek, add tovább!

És hogy ne maradj le a dél-amerikai utam következő megállóiról, kövess Facebook-on, vagy Instagramon:

Légy az első hozzászóló!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük