A közel egyéves európai pihenőm után kezdetét veszi a legújabb küldetés: a chilei oktatási minisztérium programja keretében hamarosan a déli félteke telébe csöppenek, hogy fél évig angol nyelvet tanítsak egy gimnáziumban. De ne rohanjunk annyira előre, ugyanis addig még vagy 17.000 kilométer áll előttem, amit vétek lenne a levegőben tölteni. A 20 órányi lábzsibbasztós-unatkozós szenvedést megelőzendő egy olyan útitervet állítottam most össze, ami el fogja velem hitetni, hogy Chile tényleg messze van Magyarországtól.
Tervezzünk!
A teljes szabadságomat egyetlen tényező árnyékolja csak be: az iskolai félév kezdetére, azaz két hónapon belül Chilébe kell érjek. A kompromisszumos változatban a bizonytalan elemeket ki kell húznom, így a transzatlanti vitorlázás elsőként esik áldozatul – sem az időjárás, sem a szelek, de még az épp legénységet kereső hajókapitányok útiterve sem könnyen tervezhető. Ami viszont nem jelenti azt, hogy Bécs/Budapest repteréről Santiago-ig csak térképként tekinthetek a tájra.
Pápától Lisszabonig 3.400 kilométert jósol a térkép, amit főleg buszon és vonaton töltök, néhány útmegszakítással, valamint a Zöld-foki Köztársaság légitársaságánál néhány levélváltással egy felár nélküli útmegszakításos brazil célpontú repülőjegyet. Na de ne rohanjunk így előre!
Induljunk!
Fél nap Milánó belvárosában mindenképp elég kell legyen arra, hogy meglátogassam a dómot és egy helyi éttermet – gondoltam. A város népszerűsége miatt lemondtam az előbbiről, az ossobucós (zöldségekkel-fűszerekkel dinsztelt borjúszelet) álmomból pedig a szieszta ébresztett fel. A helyiek által a legjobbnak tartott svédasztalos jellegű étterem/bisztró ugyanis zárva, előtte a sor folyton csak nyúlik, az ácsorgásnál pedig inkább keresek valami izgalmasabbat.
A közeli templom előtt gyűlik a násznép, ám ami egy latin-amerikai esküvőnél is érdekesebb, az innen még pár lépésre van: a közeli park árnya alatt terül el a bevándorlók meglehetősen rögtönzöttnek tűnő ételpiaca.
Itt nincs szieszta!
Ebédre a perui asszonyok causa rellenáját próbálom ki (ez egy fűszeres krumplipürés-csirkés-halas-borsós-tojásos rakott étel) maracujalével, desszertnek pedig sült banántekercs, filippínó árusok prezentálásában – ez utóbbi már egy éve hiányzott az étrendemből! A hangulatot a környék irodáiból kirajzó, az aznapi tésztáról lemondó fehér inges dolgozók színesítik – én evés közben egy kolumbiai és egy ausztrál közgazdásszal múlatom az időt.
Tovább!
Az éjszakai busz a Fréjus-alagúton éri el Franciaországot. A magyar-osztrákhoz hasonlóan az olasz-francia határ is elvesztette schengeni jellegét, ugyanis az elmúlt évek menekülthullámaira válaszul a franciák egyoldalúan visszaállították a határellenőrzést. A rutinosnak tűnő buszvezető le is állítja a motort, amiből sejtem, hogy ez a megálló pár percnél tovább fog tartani. A felszálló határőrök lámpás-nagyítóval kezdik átbogarászni egyesek útlevelét, majd részletekbe mászó kikérdezés után több afrikait – köztük két kisgyerekes anyukát – le is szállítanak, valószínűleg visszafordítják őket Olaszországba. (De hogy onnan vajon hova, azt lehet, hogy nem csak én nem tudom…)
Egun on – Jó reggelt!
A járat napi első megállója már Baszkföldön van, pontosabban Észak-Baszkföldön, ami a Pireneusok északi, Franciaországhoz tartozó régiójának baszk etnikai tömbje, ahonnan a „főváros” még egy jó kétórás út. Bilbaóban aztán meg is hívom magam egy helyi reggelire, ami nem más, mint egy tortilla (avagy tortilla española, azaz spanyol krumplis rántotta, ami teljesen különbözik a közép-amerikai tortillától) és egy cortado (tejes espresso), amire errefelé még tíz után is lazán betérnek.
Nem is volt olyan rég, amikor a baszkokról egyből a dacos ellenállás, vagy az ETA terrorszervezet jutott az eszünkbe. A több évtizedes elszakadási törekvéseket fegyveresen is támogató csoport 2018-ban tette le végleg a fegyvert, ám a baszkok mindmáig egy határon is átnyúló önálló baszk államról álmodnak. Ezek után nem is meglepő, hogy Spanyolország Bizkaia/Vizcaya tartományának székhelyén nem láttam spanyol zászlót az utcákon, cserébe mindenhol a kétkeresztes piros-fehér-zöld lobog. És nem is akármekkorák!
E rövidke felvezetés után érdemes kicsit mélyebben is megismerni a várost és környékét. Ha nem ETA, akkor? Na mi is? Guggenheim! Végülis igen, a világhírű kortárs múzeum nemcsak segített lerántani a városról a múlt sötét leplét, de fontos turisztikai célponttá is tette. Ám a közel egymilliós várostömörülés ennél is több.
Az előző napi magyaros remek után baszk vendéglátóim a földszinti bisztróba invitálnak, ahol megpróbálom megvillantani az előző esti teraszos-borozós villám-nyelvóra alatt rám ragadtakat egy hagyományos reggeli megrendelésével, nyelvi szempontból kevés sikerrel…
Na de Bilbaóból most estig ennyi, a múzeum is várhat, mondjuk egy esős napig, hisz innen nem is messze található egy kicsit másfajta műalkotás, amit vétek lenne kihagyni.
Közlekedjünk!
Egy napi bérlettel nemcsak időt és pénzt spórolok, de a város nagyon színes közlekedési portfólióját is kipróbálhatom.
A Vizcaya-híd.
A világ egyik legegyedibb közlekedési megoldása ez a „komphíd” (én így nevezem, mivel ez valójában egy függőhíd, futódaruként ingázó egységgel és az arra felfüggesztett teherhordó résszel – de tekinthetjük repülő kompnak is. Valójában simán függőhíd is, mert a 60 méter magas pillérek közötti járdán át is lehet gyalogolni).
A 19. század vége.
A feladat adott: egy olyan, áruk és emberek szállítására alkalmas megoldás kerestetik, ami állandó fizikai kapcsolatot biztosít az egyre növekvő Portugalete és Getxo városok között, miközben a bilbaói kikötőig felúszó magas tengerjáró hajók mozgását sem zavarja. Végül 1893-ban nyílt meg, amit azóta is csak néhány másik hasonló követett. Egyedisége és világelsősége UNESCO világörökségi címet is jelent.
A magyarhoz hasonlóan különc nyelv meg- és elköszönési szintű elsajátítására utolsó este újabb próbát teszek fiatal vendéglátóimmal. A jó későbe nyúló csevegés közben az egyikőjük szavaiból többször kiérződött egyfajta harcos elkeseredettség, ami nyilván érthető: egy részleges autonómiával igen, önálló állammal azonban nem rendelkező, a spanyoloktól eltérő nyelvű és gondolkodású emberek etnikai tömbjére gondolhatunk csupán, ha Baszkföld szóba kerül. Ennek megfelelően nem is igazán érezni a hely spanyol karakterét és én sem érzem magam Spanyolországban, ami nem véletlen: a helyiek jó része sem.
„De egy ideje legalább már béke van.”
Ez az első történet. Ha tetszett, kérlek, add tovább!
És hogy ne maradj le a dél-amerikai utam következő megállóiról, kövess Facebook-on, vagy Instagramon:
Légy az első hozzászóló!