Zöld-foki-szigetek 1 – Útmegszakítás

Négy órával később – Amílcar Cabral Nemzetközi Repülőtér, Zöld-foki Köztársaság. A kellemes mediterrán nyárból a mindennapos trópusi nyárba szállok ki. Az egyszerre érkező Lisszabon – Recife és a talán Milánó – Salvador járatok utasainak átszállási lehetősége van itt. A jegyem nekem is Brazíliáig szól és a többiekkel együtt nekem is át kellene szállnom. De én kieszeltem valami jobbat!

Az utasok sorait még a pár órával ezelőtti nap felforrósította meleg aszfalton, mámorító kerozingőzben, a reptér épülete előtt sárgamellényesek kettébontják – az átszállók balra sorolva fogják megvárni, míg a másik gépből megtörténik az utaskiszállítás és szállhatnak is át. Nekem ennél jobb sorom van. A láthatóságit viselő lányok engem a kellemesre hűtött terminálba invitálnak: ide érkezik meg mindjárt a hátizsákom, aztán irány a sziget.

 

Az Afrika-Európa-Dél-Amerika közötti előnyös közlekedésföldrajzi helyzetet használja ki a ma már európai befektetők kezében lévő légitársaság.

Az Afrika-Európa-Dél-Amerika közötti előnyös közlekedésföldrajzi helyzetet használja ki a ma már európai befektetők kezében lévő légitársaság.

 

A szigetország függetlenségi mozgalmának hőséről elnevezett légikikötő viszonylag kicsi, úgyhogy szerencsére gyorsan meg is kapom a frissentartó fóliába bugyolált csomagomat. Az útlevélvizsgálatkor azonban kiderül, hogy egy úgynevezett ‘repülőtéri biztonsági díjat’ kell fizetnem, hiszen a rendszerük szerint még nem tettem meg online. Természetesen tudtam erről a 31 eurós díj létezéséről. Ez az az összeg, amibe a kötelező vízum került, és amit 2019 januárjától az EU állampolgárai számára eltöröltek. Helyette bevezették ezt, drágítva egy kicsit, valószínűleg az inflációval.

 

Útmegszakítás repülővel?

Az Újvilág felé ma már jópár társaság repül, amik között még fapados is van, meglepően jól csengő ajánlattal, ami természetesen az én figyelmemet sem kerülte el. Viszont ebben az esetben kihagyom ezt a kis atlanti szigetcsoportot. A Cabo Verde Airlines lett végül a befutó, részben azért, mert két korrekt egyezséget is tudtam velük kötni a jegyvásárlás előtt.

Az egyik, hogy ha már úgyis át kell szállnom az általuk üzemeltetett járatok közt itt a szigeteken, hogy Lisszabonból Salvadorba jussak, akkor megtehetem-e az út második részét a következő – négy nappal későbbi – ugyanezen útvonalú járattal, vagy sem. Más szóval tehetek-e egy rövid stopover / elnyújtott átszállást anélkül, hogy két külön jegyet kellene vennem, ami drágább. A válasz: „igen, semmi akadálya”.

A következő kérdésem egyenesen következett ebből: meg kell-e fizetnem a fent említett turista adót (‘repülőtéri biztonsági díjat’), ha nem nyaralás, hanem átszállás céljából állok meg és töltök itt el pár napot az érvényes jeggyel a zsebemben. A válasz ebben az esetben is: „igen, ebben az esetben nekem nem kell fizetnem”. (Ezt ráadásul megerősítette számomra az ország luxemburgi nagykövetsége is.)

 

Nos, ez utóbbi információ hibás, és hiába mutogatom a légitársasággal folytatott levelezésemet a bevándorlási hivatal emberének, nem fogadja el. Én meg ezt a helyzetet nem fogadom el, úgyhogy kis idő múltán már a helyi határőrség vezetője is segít a koordinációban, aki végül fel tudja hívni a légitársaság központját. Hosszas érvelés után végül beadom a derekam. Mivel nem akarok 10 óra tájban beállítani a szállásadómhoz, ezért kifizetem ezt a vízum helyett kivetett adót, gondosan eltéve a 12 ezer forintos csekket a tervezett későbbi panaszlevélhez mellékletként. (Az amúgy rugalmas társaságnak volt egy másik húzása is, amin még ennél is nagyobb összeget buktam, de erről majd később.)

 

Mindegy is, bent vagyok az országban és már üzentem is Sadiónak, hogy hamarosan megyek.

A helyiekkel már csak azért is érdemes összehaverkodni, hogy tuti tippekkel lássanak el, mint például, hogy hogyan is érdemes este taxit fogni. Hát nem az érkező terminál előtt, hisz onnan egységesen 12 euró a közeli Santa Maria városba a fuvar, hanem az innen pár száz méterre elhaladó főút mellett, ahogy a helyiek is teszik. Legalábbis nappal. Most viszont sehol senki. A lámpa fényében megállok a város távoli fényeit figyelve. Elsőre félelmetesnek tűnik, de a tudat, hogy a statisztikák ezt a szigetországot Afrika legbiztonságosabb államaként említik, megnyugtat.

Meg a határőr is, aki rövidesen megáll és tanácsolja, hogy 2 eurónál ne adjak többet a taxisnak innen az út mellől. Ő sajnos más irányba ment és nem is volt elég üzemanyaga, elvinni tehát nem tudott, viszont nemsokára a repülőtér felől kikanyarodó sárga-kék egyentaxi megáll. Jóravaló korrekt fiatal srác vezette, akivel csak kicsit kellett alkudni, tudta, hogy én tudom a helyi „rendet”.

Valójában viszont csak az árhoz tudok ragaszkodni, az elvet viszont csak akkor értem meg, amikor 10 km múlva kitesz a város szélén. Innen ő már egyenesen haza megy. Ez tehát nem ajtótól-ajtóig szolgáltatás, persze hatod annyiért nem is várhatom azt.

Újabb pár száz méter gyaloglás az este 10-re már kihalt főutcán és a parti sétányon, majd a megbeszéltek szerint a plázs utolsó szörfbárjába ülök be kinyújtózkodni. A jégbe hűtött maracujalé ellenére fáradt vagyok már azon tűnődni, hogy ki lehet ez a Sadio, aki most épp a kick box teremben küzd. Közben latin és afrikai zenékre táncolnak a helyiekből és egy-két idősebb európaiból álló vendégek.

 

Homok, hullámok, hűsítő szellő és zenei ritmusok kísérik lépteim. A mediterrán délután után az este már igazi trópusi.

Homok, hullámok, hűsítő szellő és zenei ritmusok kísérik lépteim. A mediterrán délután után az este már igazi trópusi.

 

Meglepetések tengere

Kisvártatva egy igen jó erőben lévő fickó lép oda hozzám. Ő Sadio, vagy ahogy a barátai a francia családi neve után szólítják Bouba (e: Buba). Egy ital mellett beszélgetünk egy kicsit, majd egy kezével kényelmesen félvállra dobja a nagyhátizsákomat és megyünk is „haza”.

A valódi meglepetés azonban csak most jön: ahova megyünk, az egy hotel. Micsodaaa?

Bár hirtelen úgy éreztem, hogy csak vicces kedvében van Bouba, de valójában ő egy csendes és komoly karakter, aki nagyon úgy tűnik, hogy nem viccel. Már tíz éve, hogy Tunéziában tengerparti szállodai szoba járt életem egyetlen utazási irodás útjához, viszont ez most nem volt tervben.

Na de várjunk csak… A dél-európaias hangulatú, kivilágított utcáról letérünk egy koromsötét parkolóba. Levágjuk az utat – gondoltam.

Ami most kezdődik, az valójában egy kalandregény, számomra pedig minden jel szerint a valóság.

Az egyre távolodó utca fényei be-beszűrődnek az egykor makulátlan pálmafasoron, a parkoló porát egymást marcangoló kutyák verik fel, majd támadóan rontanak rám – ez az ő territóriumuk. És most már szinte biztos vagyok abban, hogy egy időre az enyém is.

 

A szállásom egy kísértetszálló.

 

Bouba távolodásra inti az ebeket, míg haladunk tovább szótlanul a hátsó bejárat felé. Kérdéseimmel próbálom meg-megtörni a csendet és minél többet megtudni a kalandregény cselekményéből, ezzel is nyugtatni magam egy kicsit.

A hátsó lépcsőn megyünk fel telefonjaink lámpásainak fényében. Vigyáznom kell, nehogy a szerteszét heverő üvegszilánkok áttörjék a szandálom talpát. Hangok már hallatszanak a folyosón: beszélgetések számomra felismerhetetlen nyelven, telefonos játék, zene, valahol a távolban gyerek sír. Szállásadóm még mindig elég szótlan, de már nem aggódom:

 

a járt utak elhagyása kétségtelenül sokkal nagyobb lélekjelenlétet követel, de legalább ennyivel nagyobb, szinte garantált nyereménnyel is csábít.

 

Nincs tehát visszaút. A lyukasra rúgott, üreges ajtó kulccsal nyílik… és voilà! A szállodai kulcskártya bedugása után felgyúlnak a hangulatfények… Bouba talál még két gyertyát a zsugorfóliában – az egyiket az asztalra ragasztja, a másikat pedig nekem a fürdőszobába, ahol két vödör tiszta víz vár. Van mit lemosni.

Kicsit zavarban vagyok, hisz két üveg szesszel és másfél Lidl zsemlével érkeztem Európából. Melyik legyen az ajándék? Hol a szuvenír? A magyar szuvenírekből (ami érdekes módon szintén alkohol volt) már kifogytam, majd miután kipuhatoltam a srác táplálkozási szokásait, világossá válik, hogy a töménnyel nem villoghatok: Bouba nem fogyaszt alkoholt. Nos, ez most nem fog összejönni, a zsemléket mégsem adhatom át, különösen, hogy a fedélzeti no-glutén-no-zsír-no-cukor vacsora után farkaséhes kezdek lenni.

Telefonjaink lámpáinak ridegsége ellenére a gyertya méltóságteljesen ringatózó fénye otthonosabbá teszi a szobát és elviselhetőbbé a – bevallom még most is kicsit kellemetlen – meglepetést. A beszélgetésünk azonban egyre érdekesebb színezetet ölt és egy végtelenül kedves és becsületes embert kezdek megismerni a szállásadóm személyében.

Bouba nem engedi, hogy a kanapén aludjak, ott inkább ő fog kuporogni, én a földön fekvő vékonyka szivacsára ágyazok meg a hálózsákomat kiterítve. A belső tér fülledtsége nyitott erkélyajtónál ugyan elviselhetőbb, azonban álom így sem könnyen jön a szememre. Pedig zavaró tényező most nem nagyon van, az ébenfekete éjszaka csendjét csak az óceánpart hullámai törik meg.

 

Egy kis házimunka

A part morajlása mellett gyerekek kacarászása hallatszik. Egy darabig fülelek, aztán feltámolygok az „ágyamból” és az erkélyre lépek. Észre sem veszem a lepusztult környezetet, hisz a háttér hozzá a fehérhomokos part és mögötte a végtelen, kék horizont! Az élet már beindult.

Bouba nem panaszkodik, amikor az alvásról kérdezem, de ha nekem kicsi lett volna a kanapé, akkor vajon ő hogy viselte? Lassan ő is magához tér és érzékelhetően egy igenleges válaszra számítva megkérdezi, hogy mennék-e segíteni neki. „Hát hogyne!”

Az emeleti folyosó teljesen más képet fest világosban, mint előző este. A parkoló felé sétálva cimborám a hoteltársait üdvözli, pár kedves szóval köszöntve egymást. A szobában hagyott hátizsákjaim miatt aggódom, mire Bouba megnyugtatva mondja, hogy őt a hotel minden lakója ismeri és mindenkivel jó viszonyt ápol. Meg amúgy sem szoktak borsot törni az orra alá.

A meglepően rendezett kisváros közponja felé tartunk, miközben sokat mesél, és még ennél is több haverjával futunk össze. A szavakból szinte semmit sem értek, mivel ő szenegáli és az ottani nyelveket beszéli, többet is. Hazájában kamionsofőr volt, de átjött a jobb élet reményében és most biztonsági őr napi 6 órában a legnagyobb luxusresortban. Az itt keresett kevés pénzéből szigorú takarékoskodás mellett a családjának is küld haza, és egy másik kis részét félre is tudja tenni.

 

Nemcsak a hotelben, de a városban is mintha mindenkit ismerne, pedig az utcák még szinte üresek.

Nemcsak a hotelben, de még az álmos, szinte kihalt belvárosi utcákon is szinte mindenki üdvözli.

 

A vezetékes víz sok házba nincs bekötve, ezért városszerte jellemzőek a vízházak. Az önkormányzat lajtoskocsival tölti fel az épület ciszternáját, és amikor bizonyos napok reggelén kinyitnak ezek, akkor a lakosság megtöltheti a kannáit. A fiatal srácnak kevesebb, mint egy eurónyi helyi escudót fizetünk a 60 literért. Ez az ivóvíz, a wc leöntéséhez viszont megfelelő a hotel végében levő elárasztott földalatti gépházból húzni vizet (a tengerpart szomszédságában a talajvízszint alacsony, nincs 2 méter).

 

Körülbelül 200 literrel térünk haza, amit szerencsére – bár az Afrikában megszokottól eltérő módon – nem a fejünkön egyensúlyozva viszünk haza, hanem egy pickuposnak fizetünk tizenpár escudót (1-2 euró).

Rendesen feltankoltuk a kannákat, amiket szerencsére nem a fejünkön egyensúlyozva viszünk haza, hanem egy pickuposnak fizetünk tizenpár escudót (1-2 euró).

 

Irány reggelizni

A vállaim még érzik az üres kannák cipelését is, amikor újra a belvárosba indulunk. Pontosabban Bouba ismerősének a kis mobilos boltját keressük fel először, majd elugrunk reggelinek valóért.

 

Új országba érkezvén az első utam szinte mindig valami telefonos boltba vezet, ahol helyi SIM-kártyát veszek. Az elérhetőség idegen tájakon különösen fontos: ezzel tudok csevegni, időpontokat megbeszélni, vagy segítséget, tanácsot kérni. A helyi vendéglátóim pedig már sokszor a megérkezésem előtt javasolják, hogy mely társaság való nekem (azaz melyik antennái látnak be a világvégi helyek világvégi helyeire is). Ha csak lehet, valami üzletet választok, ahol általában be is állítják a készülékemen gyakran nem automatikusan változó hálózati adatokat is.

 

A következő sztárvendégem nem más, mint… Mo! Igen, így mutatja be nekem Bouba, amikor a hosszas dörömbölés és telefonálás után végre ajtót nyit nekünk. És még ekkor is a telefonján van, hisz ő egy ízig-vérig üzletember, egyenesen Gambiából.

 

Az estebédünk gasztronómiai szintjét nagyságrendekkel sikerült megugranunk a joghurttal és a szalámis zsemlével.

Az estebédünk gasztronómiai szintjét nagyságrendekkel sikerült megugranunk a joghurttal és a szalámis zsemlével.

 

Mo tökéletes angol nyelven hív bennünket fel a tetőteraszára, miközben én Afrika gyarmati térképét próbálom betölteni a fejembe. Nem kicsit érdekes a helyzet, hisz egyikőnk sem beszéli a helyi „zöld-foki” nyelvet: Bouba Szenegál hivatalos nyelvén (francia) kívül beszéli még az országában és a szomszédos Gambiában is általánosan használt Volof nyelvet. Ezen csevegnek Mo-val is, ha épp nem figyelek. Gambia gyarmati múltja viszont a britekhez köthető, ez ad magyarázatot Mo folyékony angoljára. Mivel sem a portugált, sem pedig az ebből és több más nyugat-afrikai nyelvekből „kikevert” helyi kreolt nem beszéli egyikőnk sem, ezért csakis az angol marad. No de hogy is van ez? Mi vezetett eddig a nagyfokú etnikai és nyelvi mixhez?

 

Már megint történelemóra és már megint csak az európai felfedezők. Ebben az esetben egyébként valóban felfedezőkről van szó, ugyanis a Zöld-foki-szigetek egyike azon kevés szárazföldnek, amely az európaiak érkezéséig lakatlan volt. A 15. Század közepe tájékán jelentek meg itt a portugálok és hamarosan már telepesek éltek az afrika nyugati partjaitól mindössze 600 kilométerre fekvő térségben. Érdekesség, hogy a nevét pont erről az Afrika legnyugatabbi kiszögellését is magán hordozó Zöld-foki-félszigetről (franciául Cap-Vert) kapta.

 

Cabo Verde – vagy ha már a nyelvek felől közelítek, akkor helyi kreolul Kabu Verdi – nemcsak nyelvében, hanem kultúrájában és etnikai viszonyait tekintve is színes. Az európai telepesek és a kontinensről behajózott afrikai rabszolgák leszármazottai alkotják a szigetek lakosságának többségét, ezt bőrük halványabb barna árnyalata is jelzi. A fiúk viszont ébenfeketék és azon sok másik külföldi állampolgár körébe tartoznak, akik hozzájuk hasonlóan a vonzóbb munkalehetőségek reményében érkeztek.

 

Nem véletlenül.

A szigetcsoport mindig is logisztikai jelentőséggel bírt. A portugál hódítások korában az atlanti-óceánon zajló rabszolgakereskedelem egyik ágának részeként útközbeni ellátmányfelvételi pont volt. A közel öt évszázadig tartó európai hatalom után a terület hosszas függetlenedési harca végül 1975-ben sikerrel zárult.

Ma Afrika egyik legstabilabb, többpártrendszerű demokráciájaként és dinamikusan fejlődő piacgazdaságként tartják számon. A természeti erőforrásokban szegény szigetország befektetőbarát intézkedései hatására jelentős a külföldi tőkebefektetések aránya, ezek túlnyomó részben a világ egyik leggyorsabban bővülő idegenforgalmi piacára irányulnak. A kedvező gazdasági környezetnek köszönhető, hogy az ENSZ fejlettségi kategorizálása alapján az ország 2007-ben szintet tudott lépni: a legkevésbé fejlett (szegény) országok köréből a fejlődő országok közé sorolták. A Zöld-foki Köztársaságban ennélfogva a legközelebb eső országok átlagánál magasabb az életszínvonal, ami jelentős számú gazdasági bevándorlót is vonz, főként Afrika nyugati parti országaiból.

 

Hova jöttem én!

A bevándorlás legjelentősebb iránya a nemzetközi üdülőturizmus fő bástyája, Sal szigete felé mutat. A 2019-ben fél millió főre tehető összlakosságon belül a kis északi sziget 40 ezer fő népességével leginkább annak dinamikus bővülése miatt érdemel említést.

Sal lakosságszámának változása. /Saját szerkesztés, adatok forrása: Zöld-foki Köztársaság Statisztikai Hivatala népszámlásási és népesség-előreszámítási adatsorai/

Sal lakosságszámának változása. /Saját szerkesztés, adatok forrása: Zöld-foki Köztársaság Statisztikai Hivatala népszámlásási és népesség-előreszámítási adatsorai/

 

És ez még csak az életvitelszerűen a szigeten élő lakosság száma, ugyanis csupán 2019 első félévében 414.000 vendéget jelentettek be az ország szállodái, akik 2,5 millió éjszakát töltöttek az országban. És most kapaszkodjunk meg: e kis sivatagi sziget ebből 42,5%-kal részesedett, ami több mint 1 millió itt eltöltött vendégéjszaka. Fél év alatt!

Na ne! De hol van ez a rengeteg turista?

 

Például itt: a folyamatosan terjeszkedő all-inclusive üdülővárosok egyike az ország legforgalmasabb nemzetközi repülőtere és Santa Maria között félúton. /Forrás: Google Earth/

Például itt, a folyamatosan terjeszkedő all-inclusive üdülővárosok egyikében. /Forrás: Google Earth/

 

Egy nap a város körül

A vakító napfényben elfogyasztott reggeli után teszünk egy kört a városban. Noha az összesen 2 millió napot itt töltő turisták egy része megfordul Santa Mariában, az utcák még mindig kellemesen kihaltak. Olyan 10 óra magasságában aztán megindul a nyüzsgés, ám még ekkor sem tűnnek tolakodónak a vendégekre szakosodott szuveníresek, éttermek és parti bárok. Sőt, nekem eddig kimondottan tetszik, annál is inkább, mert a szigetről szerzett infók alapján ez egy „fantasztikus, testi-lelki feltöltődést garantáló desztináció” (azaz valami kopár és unalmas turistaparadicsom). Volt is egyfajta aggodalmam, mit fogok itt csinálni 4 napig… Persze semmiképp nem azt, amit a nyaraló tömeg úgy általában – ők kétségkívül ellazulni és feltöltődni vágynak. Én pedig azért jöttem, hogy lássam a világ egy újabb arcát.

A város határában bádogváros áll, ahol főként ipari épületek sorakoznak. Kutyák lebzselnek mindenfelé, de még ennél is jobban zavar a lábaimat hamarosan vörösre pirító trópusi nap, és a rengeteg szemét – talán mégsem volt annyira jó ötlet a szandál. Annál is inkább, mert a homok telis-tele szeméttel. Bouba a túravezetőm, aki szívesen tölti velem a szabadnapját. Egyszer csak elérünk az egyik nagy városszéli sólepárló telepig. Senkit nem találunk itt, csak hófehér nátrium kloridot. Azt viszont, ameddig a szem ellát. A sziget egyik fontos kiviteli cikke a só.

 

Egy sólepárló telep és mellette a sóember kunyhója Santa Maria város határában. A hulladékgyűjtés és -hasznosítás errefelé gyerekcipőben jár. Én pedig sajnos szandálban

Egy sólepárló telep és mellette a sóember kunyhója Santa Maria város határában. A hulladékgyűjtés és -hasznosítás errefelé gyerekcipőben jár. Én pedig sajnos szandálban

 

És akik mindebben fantáziát látnak: egy család egy kis élményközpontot épít sósvizes medencével, massszázzsal és bárral.

És akik mindebben fantáziát látnak: egy család egy kis élményközpontot épít sósvizes medencével, massszázzsal és bárral.

 

Ahol tehát tengervíz (sós víz) is van, és a napsütéses órák száma is magas (gyors párolgás), ott a pancsoló-szörföző nyaralók mellett ilyenekkel is találkozhatunk.

 

Fehérlő sólepárló telepek nyújtózkodnak a dinamikusan terjeszkedő Santa Maria város határában. /Forrás: Google Earth/

Fehérlő sólepárló telepek nyújtózkodnak a dinamikusan terjeszkedő Santa Maria város határában. /Forrás: Google Earth/

 

A Grand Ghost Hotel

Boubát meghívom egy ebédre, hálám jeléül. Tipikus európaiként ugyanis egyből az alkoholhoz nyúltam, amikor az ajándék járt az eszemben. De szerencsére nem adtam át, mielőtt ki nem puhatoltam volna, hogy iszik-e – Szenegál lakosságának döntő többsége muszlim hívő, de biztos, ami biztos.

A császkálás és a jó adag hal után irány vissza a szálloda!

 

Nappal sokkal kevésbé barátságtalan.

Nappal sokkal kevésbé barátságtalan.

 

A hotel egyike volt a legelső szállodáknak, amíg az orosz tulajdonost kábítószerrel összefüggésbe hozott vádak alapján börtönre nem ítélték évekkel ezelőtt. Az egységet azután még egy ideig igazgatta menedzsment, akik bérbe adták a szobákat és a szigetre akkortájt költöző szállásadómat bízták meg, hogy felügyelje a rendet, vagyis legyen az ő helyszíni képviselőjük. Ő szedte a lakbért és a rezsidíjakat a bérlőktől, ő volt a házmester és közös képviselő egyben. Aztán egyszer csak vége lett a jó világnak, amikor lekapcsolták a közműszolgáltatásokat. Nem volt már miért fizetni, az ingyenesség pedig vonzóvá tette a különösen árérzékeny réteg számára. A felülről szervezett rendszert felváltotta az önszerveződés, vagyis a szervezetlenség: az üres és megüresedő szobákat kontrollálatlanul foglalták el a főként afrikai bevándorlók, valamint megindult a pozícióharc is, ami időnként tettlegességig is fajult és fajul. Mindeközben az ingatlan sorsa a rengeteg jogi akadály miatt kilátástalan.

 

A kis szomszédaim.

A kis szomszédaim.

 

És egy másik, épp akcióban. Szinte az egész sziget az idegenforgalomból él.

És egy másik, épp akcióban. Szinte az egész sziget az idegenforgalomból él.

 

A szálloda előtt Bouba fitness-terme. A trópusi ember élete nincs túlbonyolítva, mégis – és talán pont ezért – szinte mindene megvan!

A szálloda előtt Bouba fitness-terme. A trópusi ember élete nincs a miénkhez hasonlóan túlbonyolítva, mégis – és talán pont ezért – szinte mindene megvan!

 

Só. Még több só. Sal!

Azaz Sal-sziget, erről fog ugyanis szólni a következő epizód, amikor is felfedezésre indulok ezen az első látásra nagyon sivár földdarabon. Találkozások, geológia, egzotikus ízek, sőt, nagyon úgy tűnik, hogy még úszni is meg kell tanuljak… Hogy miért? Hamarosan elmondom!

Tetszett? Ha igen, és úgy gondolod, hogy másoknak is tetszeni fog, oszdd is meg a posztot. Előre is köszönöm!

Légy az első hozzászóló!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük