Salvador, Brazília – elhagyom a várost

Búcsúzom. És nemcsak Mary-től, de ettől a színes és lüktető, multikulti Salvadortól is. Most kezdődik az út legnagyobb kihívása. Vízumoktól, határátlépésektől, vagy labilis biztonságú zónáktól itt nem kell tartanom, viszont az előttem álló hétezer kilométernyi autóstopp izgalmasnak ígérkezik. Óriási területű országokban voltak sokórás-napos lélekölő várakozási időim, de ezeken a helyeken a népsűrűség és ezért a közúti forgalom is nagyon gyér. A brazil Cerrado szavannavidékén ez elvileg nem lehet probléma. Lássunk hát neki!

Magam mögött hagyom az őrzött lakónegyedet és egyenesen a nagyváros északi irányú autópálya-kivezetőjének legforgalmasabb pihenőhelyét veszem célba. Ott próbálok majd sofőrt és egyben útitársat keresni az innen 1.500 kilométerre található fővárosba, Brazíliavárosba.

A tervlapon a következő célpont: Brazíliaváros (Brasília) / Térkép: Google /

Kisétálok az útvonaltervező által javasolt buszmegállóhoz, de a felajánlott 1496.8 (vagy valami hasonló) számú járat már megint nem jön – vagy még valószínűbb, hogy a tömegközlekedési hálózat átszabása után a Google útvonaltervezője nem követte le a változásokat. Úgyhogy egy másikra szállok, ami már közelebb visz az egyetlen metróvonalhoz, de még mindig kell egy másik busz. Meg is fogadom, hogy mostantól már csak a helyiekben fogok bízni. Mindjárt ajánlanak is párat a forgalmas belvárosi autópálya túloldaláról.

Két zsákommal – és nagy örömmel – átkelek a boulevard feletti felüljárón, majd elindulok a megálló felé. Asszonyok kiabálására leszek figyelmes és hátranézek, ám gondolom, nem nekem kiabálnak. „Asalto, asalto” – üvöltik újra és már le is esik – angolul assault, támadást jelent, és amint újra hátranézek, látom, hogy határozottan messziről állva intenek nekem megálljt! Ez akkor itt minden bizonnyal valami rablás lesz… De a megállóban álló két busz egyikén sem észlelek különösebb riadalmat.

Állok, kicsit rémülten, aztán amikor ezek a nők is megindulnak felém, és amikor odaérnek, akkor magyarázzák, hogy a fegyveres rabló már elfutott, szabad a terep: „már biztonságos” – mondják.

Továbbsétálok velük a buszmegállóig, aztán értetlenkedve kérdezem, hogy hol a rendőrség? „Polícia não” – ismételgetik, úgy nézve rám, mint aki valami nagyon egyértelmű dolgot kérdez. Lehetséges, hogy a rendőrség itt ilyen pitiáner ügyekért, mint közterületen vagy közforgalmú buszon felfegyverkezve elkövetett rablás, ki se száll? Lehet, valószínűleg amíg vér nem folyik. Hihetetlennek tűnik.

Legyünk előre okosak!

A rosszfiúk a könnyen eladható értékeinkre utaznak, a célpont nem mi vagyunk. Tehát elég kicsi az esély arra, hogy fizikai sérülést szerezzünk rablás esetén. Néhány tipp, amiket főleg latin-amerikai nagyvárosokban alkalmazok.

• Nagyszerű dolog egyedül utazni, de ez nem jelenti azt, hogy egyedül is kéne lennünk. A közismerten rizikós helyeken ráadásul tanácsos is, ha valaki elkísér, lehetőleg egy helybéli. Ő nem csak a környéket ismeri, de így van egy jó társaságunk is. Továbbá két vagy több ember jóval kevésbé vonzó célpont a banditák számára.
• Magabiztosnak látszani – zűrösebb nagyvárosok kevésbé bizalomgerjesztő kerületeiben akkor sem próbálom kimutatni az elveszettségemet, ha fogalmam sincs, hogy épp hol vagyok és hogy merre is kell menjek. Ezzel a rutinnal a sötétebb alakok jó részét le lehet rázni, akik főleg a határozatlan és naívabb külföldiekre, valamint elesettebb emberekre vadásznak.
• Ékszerek –  Amint elhagyom a biztonságos Közép- és Nyugat-Európát, a nyakláncomat egyből a pénztárcámba teszem, és ott is tartom. Elég feltűnő vagyok az európai viselkedésemmel, az ékszer ezt csak fokozza – és amúgy is túl könnyű préda.
• Belső zseb – A legjobb hely a bankkártyám és személyi igazolványom, valamint a nagy címletű készpénz tárolására. Nekem a nadrágjaim belsejében van egy-egy ilyen, tépőzárral az igazi.
• Csali – A nagy bankjegyeket a titkos zsebben, míg a kisebbeket a külsőkben tartom. Legtöbbször nem viszem magammal a pénztárcát, de ha mégis, akkor a legfontosabb dokumentumokat otthon hagyom, egy érvénytelen és egy szinte egyenleg nélküli bankkártyát viszont beleteszek. Ezeket rablás esetén át tudom adni, nagy kár nem fog érni, az elkövetők viszont elégedetten távozhatnak.
• Ha mégis fegyveres rablás áldozata vagy, próbálj eleget tenni a kérésnek. Fizikai ellenállást én nem hiszem, hogy alkalmaznék, ebben ők minden bizonnyal jobbak nálam.
• Pénzváltás előtt – Megismerkedés a bankjegyekkel. Nagy összegű hamis pénzt tudtam visszautasítani internetes videók, vagy egyszerűen boltosok felvilágosításával. A legbiztosabb persze a hivatalos pénzváltó, még ha néha jelentősen rosszabbul is váltanak.
• Party time! – Amikor az egyik csendes-óceáni főváros zenés klubjában a gyanúsan sűrűn csoportosuló fiatalok között utat törve magamnak minden zsebemet átkutattak, tudtam, hogy jó ötlet volt a hajón hagynom a telefonomat, a pénzemet pedig a titokzsebben. (Egyébként sikerült kifosztaniuk: a néhány személyes telefonszámot tartalmazó papírfecnim bánta, de szerencsére reggel a hajókikötő irodájának rádióját használva a legénység a partra tudott jönni értem, hogy “hazavigyen”)

És persze fontos az is, hogy az óvatosság mellett nyugodtan maradjunk nyugodtak – nagyon valószínűtlen, hogy bármi komolyabb baj érjen bennünket.

Várok türelmesen. És figyelem a percenként elhaladó buszok számkódját, nehogy elszalasszam az enyémet.

De miért is kell nekem itt szerencsétlenkednem ezekkel az összehányt számokkal és láthatóan veszélyes buszmegállókkal egy 4 milliós metropoliszban? A választ az út átellenes oldalán azonnal meg is kapom: BRT. Azaz Bus Rapid Transit, másnéven expresszbusz-hálózat. Ez a közúti forgalomtól függetlenített és ezért a hagyományos buszjáratoknál jóval kevésbé zavarérzékeny közlekedési mód főként a csóróbb országok metrója, ez utóbbinál lényegesen olcsóbb.

Demonstrációs plakátok a kétvonalas metróhálózatot kiegészítő BRT-korridor építési területét határoló paravánon. Itt végig egy vasbeton pilléreken nyugvó magasvezetésű útpálya készül kimondottan buszok számára.

A leendő BRT-pálya egy középperonos megállóval. /Forrás: Salvador Város Önkormányzata – brt.salvador.ba.gov.br/

De én most még a felszínen jutok el a metróig, majd egészen annak északi végállomására, Pirajába utazom, ahonnan a legnagyobb városszéli autópálya-pihenőhöz újabb buszt fogok.

A posto

A nagy országok fontos útvonalai mellé, vagy ilyenek találkozásánál kiépült benzinkutak és pihenőhelyek (posto) körül sokszor egy komplex szolgáltató központ, sőt néha egy kisebb városka is kinő: benzinkút vagy benzinkutak, étterem, kisbolt és egész nagyáruház is, hotel és apartmanházak, motel (amikben itt Latin-Amerikában óraalapon lehet szobát kérni rövidebb jellegű „kikapcsolódásra” és szigorúan inkognitóban kezelik a vendégeket, azaz a szobákhoz drive-thru-jellegű zárt garázs is jár, sokszor minden automatizáltan…). De van itt bár, kamionparkoló, teljes értékű autó- és kamionszerviz, rendőrőrs, ritkábban tűzoltó és mentőállomás is, élménypark, de megjelenhetnek a logisztikai szolgáltatások is átrakó- és raktározási lehetőségekkel, tartományhatároknál meg további állami hivatalok.

Az alkalmazottak szinte mindig mindenhol rendkívül rendesek voltak velem, miközben fuvart kerestem, és most sincs másként: lerakom a nagyzsákomat a benzinkút egyik pénztáránál, miközben a kicsivel a hátamon a különböző céllal megálló embereknél próbálok érdeklődni.

Meglepődve tapasztalom azonban, hogy mindenki, aki nagyobb távolságra megy is, sorozatban elzárkózik az ötlettől, hogy utastársa legyek. Az arcokon mély és áthatolhatatlan bizalmatlanság ül, de többen mintha meg is lennének ijedve a kérdésemtől. És így órák után már kicsit én is megijedek, hisz ez tényleg valami pocsék közbiztonságra enged következtetni.

Így viszont nincs könnyű dolgom. Meg amiatt sem, hogy ez az innen 1.500 kilométerre a semmi közepére felépített új főváros a mai napig nem érhető el autópályán, ehelyett több cikk-cakkoló főút útvesztőjével kell számolni, ami egy nem közvetlen fuvar esetében igencsak kényelmetlen lehet.

Az ebédidőt nem itt terveztem, de most mégis úgy alakul, hogy a büfé-jellegű étterem sorába állok be. Micsoda felüdülés, különösen az eddigi 3 óra kudarca után.

Alternatívák keresése

Visszafelé mindig csak nyomós indokkal fordulok, tehát most sem szeretném, ha extra éjszakázás lenne Salvadorban. Szerencsére az étterem wifi-je gyorsabb, mint az én mobilhálózatomé, így át tudom futni a távolságibusz- és repülőtársaságok oldalait a lehetőségeimet latolgatva. De irány vissza, érzem, hogy kapás lesz!

Reggel 9 óra körül érhettem ide az alaptáboromba, és így 6 felé lelkileg és fizikailag is fáradtan baktatok vissza az étterembe wifiért és egy kávéért. Tévedtem, feladom. Nem nagyon történt még ilyen, de most végleg leteszek erről a stoppolásról. Mivel egy napot gyakorlatilag már kidobtam a kukába, így most csak a repülő jön szóba, különösen, hogy a buszos magáncégek sem kínálják sokkal olcsóbban a jegyet a 26 órás útra. És a vasút? Dél-Amerika vasúthálózata meglehetősen fejlett volt a dicső múltban, azonban a kontinens sajátosságának számító koncepciótlanság, korrupció és az egész újvilágra jellemző közútcentrikus közlekedéspolitika szinte teljesen kinyírta a hálózatot, a távolsági személyszállítás pedig – néhány járat kivételével – gyakorlatilag megszűnt. Tehát nincs vasút.

De ez így még mindig túl egyszerű

Brazíliában van egy Adózói Azonosító Szám (CPF), ami a magyar személyigazolványnak is megfeleltethető, és ami nélkül elég beszűkült a mozgásterünk, különösen ha online kívánunk vásárolni vagy ügyeket intézni. Ezek a honlapok ugyanis ezt a számot követelik, és hiába ajánlja fel a chilei-brazil óriás légitársaság weboldala az útlevél szerinti azonosítás lehetőségét, nem sikerül úgy ügyeskednem a számokkal, hogy érvényesnek fogadja ezt el. A laptopomról is próbálom, különböző böngészőkkel… semmi eredmény. Másokat is kérdezek, de ők nem szerették volna megadni a saját számukat, így erről is leteszek. A cég ráadásul nem válaszol semmilyen megkeresésre. Döbbenet. Személyesen kell tehát repjegyet vennem!?

Naplementekor elbúcsúzom a benzinkutasoktól, megköszönöm, hogy egy napra a csomagmegőrzőim is voltak, aztán a pihenőhely mellett beállok a gyorsforgalmi út poros padkáján a buszra várakozó néhány ember közé. Alapvetően a kudarcok után is az egyetlen térképes útvonaltervezőmre hagyatkozom, de azért két másik embertől is megkérdezem, hogy a nekem javasolt busz valóban visszavisz-e az innen sok kilométerre végződő metró végállomásához. Bólogatnak, ami jó jel, sőt a térképem is mutatja az útirányt: a busz egy darabig még a városból kifelé megy egészen a körgyűrűig, majd két hurokkal egyszerűen fordul 180 fokot, vissza a város irányába – meglehetősen furcsa egy járat, de hát más kultúra, másfajta járatszervezés…

Meglepetés-ráadás

Érkezik is az 1538.7 számú járat. Már rutinosan intek a sofőrnek, hogy nyissa ki a középső ajtót is, hogy ne kelljen fennakadnom az első ajtó utáni forgózsilipen (tényleg csak így tudják megelőzni a bliccelést?). Kifizetem a jegyet, majd hogy a vezető alatt található orrmotor ricsaja ne zavarjon, hátra megyek.

Valamit nem jól csinálhatok, mivel ahogy leülök, a kalauznéni integet, hogy menjek előre. Így teszek, aztán magyarázza, hogy a hátizsákokat is hozzam előre. Megnyugtatom, hogy nekem az ott teljesen jó és megköszönöm. Ahogy megyek vissza a helyemre, a néhány utas közül is többen előrefele mutogatnak, mintha utasítani akarnának. Eközben a kalauznéni kibújik a vasketrecéből és utánam jön. Soha nem fogom elfelejteni azt a határozottságot, ahogy megfogja a külső ülésen lévő nagyzsákomat, majd előrerángatja, parancsba adva, hogy én most itt fogok ülni mögötte és legyek nyugodt, nem lesz baj.

Hát, ennek hallatán most aztán egyből meg is nyugodtam – mi jöhet ma még?

A körgyűrűrűnél aztán mégsem fordul vissza a busz, hanem folytatjuk utunkat tovább északnak, lemegyünk a térképről is. Nem sokkal ezután lehajtunk az elővárosi lakóövezetek irányába, már vagy 20 kilométerre a várostól. Koszos, poros, szemetes környék, többnyire földszintes házakkal, bozótosokkal, mindenfelé csellengő gyerekek, fiatalok, időt múlató felnőttek. Ahogy haladunk egyre mélyebbre a városperemi dzsumbujban, úgy kezdem megérteni, miért is ülök itt elől a szamárpadban. Aztán bekanyarodunk egy valószínűleg a favelák felszámolására tett egyik kísérlet által életre hívott lakónegyedbe.

A pár évtizede a funkcionalizmus jegyében épült szociális bérkaszárnyák színtelenségébe a lenyugvó nap rajzol színes formációkat, kellemesen megtörve a sivár és teljesen lelakott tömbházak monotóniáját. A sorok között por, szeméthalmok, a házak közötti parkolókban pedig feltűnően kevés autó. Aztán ahogy jobban megnézem, ezek többsége is leeresztett gumikkal várja, hogy betörjék az ablakait. Az épületek közti egyik utcát vesszük irányba, az út szélén kislányok intik le a buszt – a nejlonszatyrukban valami élelmiszert vihetnek épp haza.

A levegőben terjengő égett műanyag szaga egyre erősödik, amikor a rácsok között előrepillantva meglátom a „kemencét” is: helyi suhancok égetik a szemetet egy rozsdás olajos hordóban. Hogy mire jó ez, nem értem, hisz a trópusi meleg teljesen elég, ez inkább rituálé, vagy hangulattűz, de az is lehet, hogy egyszerűen a hulladékégetés egy módja. A fiatalok szinte mind papucsban és egy szál short- vagy fürdőnadrágban, az egyikük barna felsőtestén valami fényes ékszer csillog.

A kompozíció elszomorító, másrészt viszont hátborzongató az érzés, hogy én most egy a 90-es évek Bronx negyedben játszódó klisé hollywoodi filmben lehetek statiszta.

Leszálló! – a szinte üres busz hirtelen megáll, pont a bandázó suttyók mellett. Csak reménykedem, hogy nem kívánnak felszállni a tagok, akik között életúnt, durva arcokat is látok. Ezek némelyike csoportban és fegyverrel igen bátor tud lenni és én mint a kirívóan fehér, európai rich man, elsőszámú célpont lennék – noha az értéktárgyaim átadása után valószínűleg elégedetten távoznának, ellenállni meg nem feltétlenül egészséges. De nem, ezek a kölkök a szemét mellől el sem mozdulnak, igazából nincs is miért kilépniük az ő párhuzamos világukból. Aztán újra, talán már harmadszorra is megkérdezem az adrenalinjárat előttem ülő kalauznénijétől, hogy „biztos, hogy a metróállomáshoz megy ez a busz?”

A majd’ másfél órás elővárosi bolyongás után visszaérek a Piranjá terminálba. Ez ugyanaz a hely, ahonnan 10 órával ezelőtt reményekkel teli vágtam neki az útnak. Mivel sehogyan sem sikerült jegyet vennem online, ezért innen két átszállással egyenesen a reptérre utazom.

Ezennel hivatalosan is véget ért a nagy salvadori autófogási küzdelmem.

A légikikötő egyik jegyirodájában veszem meg a jegyemet, majd elnyújtózom az egyik hangulatfényben úszó kávézó kanapéján. Batyúim körülöttem szétszórva, de most nem kell rájuk figyelnem – itt ők is biztonságban vannak.

Brazília, előzetes konklúzió

Ez még csak a 4. nap, még csak 1 város, de már ennyiből is mély benyomásokat szereztem. Sok olyat, ami felemel és örömmel tölt el, de ez az utolsó nap olyanokat is, amik beárnyékolták az előbbieket.

Az európai szemszögből legszembetűnőbb a társadalom csoportjainak nagyfokú és látványos elkülönülése. Mind a térben, mind a jövedelmük szerint, amiket jelentős mértékben meghatároz az ezeket alkotó egyének bőrszíne is. Említést tettem ezek alapvető okairól, ám az ezen szegregáció felszámolására tett kísérletekről nem terveztem írni. Viszont az egymástól eltávolodott, sőt fallal elválasztott társadalmi rétegek életvitelébe kicsit beleszagolva nagyon szkeptikus vagyok az asszimiláció közeljövőbeli sikerességével kapcsolatban. És öszességében az informális lakóövezetek felszámolására tett kísérletek eredményességével kapcsolatban is – ez ugyanis nem fizikai-építészeti kérdés, tehát csupán a lecsúszott emberek favela-pótló városszéli telepekbe költöztetésével nem oldható meg az alapprobléma.

Lássunk tisztán!

Salvador, és most még csak feltételezem, hogy egész Brazília is lenyűgöző! Az emberek mind a segítségemre voltak, nagyon szívesen láttak, kivéve persze a nagyfokú bizalmatlanságot, ami sajnos megtölti a légkört. De ez nem az én hibám, hanem az elharapózott delikvencia tehet erről.

Ha viszont elfelejtjük ezeket a rázósabb jeleneteket, akkor a műemlékekben gazdag festői belváros, az irigylendő helyi életfelfogás, illetve a pálmafákkal szegélyezett végtelen costa lenyűgöző hullámai kétségkívül magával ragadnak.

Salvador óvárosa egy sajátkezű képeslapon – valami ezekhez hasonló képek maradtak volna meg bennem is, ha turistának állok. /Kép: terrainfinita.hu, fotók: epimg, turismobrasil, viajablog, travelsauro, carnevaland, depositphotos/

/Borítókép: késő esti leszállás Brazíliavárosban. Fotó: terrainfinita.hu/

Tovább!
Ha érdekel, hogy milyen a világ legnagyobb és építészetileg legvagányabb tervezett városa, ami ráadásul Brazília fővárosa is, el ne menj! Kövess Facebook-on és Instagramon is.