Az előző részben arról írtam, hogy miért és hogyan pottyantam le az Atlanti-óceán egyik kis szigetre, valamint meséltem a történetem szereplőiről is. És volt szó sóról is, ami most is lesz, hűen a sziget nevéhez. Tehát só, még több só, Sal!
Reggel kisétálok a város túloldalára, ahonnan a colectivo-k, azaz iránytaxik indulnak. A taxi mellett ezek a magánfuvarozók által üzemeltetett kisbuszok jelentik a közforgalmú közlekedést. (Jóllehet az utasszámok itt is indokolnák, a szolidáris európai országokon kívül nem gyakoriak az állam által dotált menetrend szerinti, főleg nagybuszos szolgáltatások). A profitérdekelt vállalkozók mikrobuszai értelemszerűen csak akkor indulnak, amikor megteltek. A jármű, amibe én szállok, viszont csak nem akar megtelni, valószínűleg mivel nekünk nincs kurjongatófiúnk, akinek dolga rávonzani a furgonomra az utasokat. Már a második Toyota Hiace is elindul, amikor egyszer csak megelégelem és elindulok gyalog. Vesztenivalóm nincs, hisz ha netán marad szabad hely, úgyis le tudom őket inteni a járdáról is.
Végül egy, hátul a platón padokkal felszerelt pickup-os fiatal ajánlja fel, hogy elvisz. A magyar utasbiztosítóm valószínűleg soron kívül felbontaná a szerződésemet, ha ezt megtudná, de a jó és biztonságos utak, valamint az értelmes sofőr miatt nem riadok vissza ettől. Továbbá így 360 fokban fényképezni is tudok.
A mai hosszú napomat Espargosban és a környékén töltöm.
Espargos a sziget adminisztratív központja, a déli turistás és lazulós Santa Mariánál egy kicsit nyüzsgőbb. Európai forma figurákat egyáltalán nem látok, viszont annál több hivatalnokot és irodába, munkába, iskolába igyekvő embert és gyereket. Az utcák is a szokásos módon rendezettek, az emberek sürögnek-forognak, a kis boltok is nyitnak.
Tiszta utcák, rendes ország.
A rengeteg sarki kisbolt mellett vannak még kínai kisáruházak is, bár a nyitvatartási rendje mindegyiknek elég hektikus, különösen a déltájban szokásos és különbözőképp értelmezett sziesztaidő miatt – érdemes rugalmasnak lenni.
Kisország-szindróma és nemzeti büszkeségtudat: nemzeti színek és jelképek lépten-nyomon.
A dél-európaias hangulatú kisvároshoz északnyugati irányban a szegények bádogvárosa kapcsolódik. A helyiek elővigyázatosságból óva intenek a városrész meglátogatásától, azonban nappal nem tűnik veszélyesnek a hely.
A gyerekek boldogan kísérnek el a kápolnadombig.
Már elég poros a levegő, de azért viszonylag messze ellátni.
A dinamikusan növekvő népesség igényeivel a társasházépítők próbálnak lépést tartani.
Építőmunkások déli sziesztája.
A már elkészült tömbök között fű valószínűleg sosem lesz, de ez nem is baj.
És akkor nézzük meg mindezt felülről is. Espargos névadója érdekes módon egy zöldség. Spárgaföldek helyett viszont én csak sárga homokot és barna vulkáni kúpokat látok.
Ezt a holdbéli tájat – és tulajdonképpen az egész szigetcsoportot egykor forrópont-típusú (hot spot) vulkanizmus hozta létre. Ezek a típusú tűzhányók nem a folyton-folyvást vándorló kéreglemezek határaihoz kötődnek, hanem – leegyszerűsítve – az asztenoszféra forró és képlékeny anyagából keletkező magma „éget lyukat” a föld legfelső, szilárd részén (litoszféra)(lásd alább). És mivel ezek a kéreglemezek nemcsak úsznak a köpeny képlékeny részén, hanem folyamatos mozgásban is vannak, ezért a köpeny magmája idővel a litoszféra egy másik pontján fog utat olvasztani magának. És már meg is van a sorban a következő hot spot sziget!
A Zöld-foki-szigetekhez hasonlóan a többi észak-atlanti szigetcsoport (Kanári-, Azori-, Madeira-, ill. Selvagens-szigetek) is a forrópont-típusú vulkanizmus képviselői. / Kép: Terrainfinita /
De nem csak szigetek készültek ily módon, hanem tenger alatti vulkáni kúpok is (az alábbi képen a Zöld-foki-szigetek ívétől keleti irányban). Ha ezek annak idején egy kicsit jobban igyekeznek a növekedéssel, akkor most még több sziget lehetne a Földön!
/Kép: Google Earth/
Úszni tanulok – Pedra de Lume
A Zöld-foki Köztársaság 9 lakott szigetből áll, amelyek a földrajzi elhelyezkedésük és adottságaik okán más és más természet- és társadalomföldrajzi képet mutatnak. Nevét az afrikai Zöld-fokról kapta, tehát semmiképp sem erről a poros-sivatagos földdarabról. Viszont Sal mellett találhatóak változatosabb domborzati formakincsű és autentikusabb kultúrájú, nemzetközileg kevésbé ismert szigetei is, amik ráadásul tényleg jóval zöldebbek.
Sal nemzetközi vonzerejét kétségkívül a hosszú homokos partok, a nagyszerű hullámok és az évi 350 napos derült égbolt jelenti. Ezek egyike sem mozgatja most meg a fantáziám, és úgy tűnik, hogy a vízbe sem csobbanok addig, amíg még egy valamit ki nem próbáltam.
Távolságokról nem nagyon beszélhetünk itt a szigeten, tehát ez a „valami” sincs túl messze. Ebből a városból colectivo hiányában taxival mehetnék csak… ezért most is inkább gyalog indulok. De nincs ezzel semmi probléma, sőt!
Az idő és a távolság mindig tökéletes arra, hogy a friss élményeket osztályozzam vagy a gondolataimat összerakjam, de emberek és váratlan dolgok is szembe jönnek időnként.
Ez a senkiföldje rejti a sziget legnagyobb kincsét, ami nélkül igen nehéz lenne itt az élet: egy szintén nemzeti színű víztöltő-állomás. Innen kerül a víz a vízházakba.
Néhány szárazságot kibító pozsgás bokorral is össze lehet futni időnként.
Pedra de Lume (szó szerint Tűzkő) falucska – az egy-két idősebb helyi kedvesen biccent, ami jelzi, hogy az egyutcás zsákfaluban idegen nem nagyon jár – a turisták is buszokkal, a főúton.
A közösség kápolnája, mellette pedig egy kis zöld oázis – öntözés nélkül itt aligha él meg bármi is.
Az épületek mögött kezdődik az út, ami az előttem magasodó jókora dombra visz fel. Az üres parkoló melletti bódénál megveszem a belépőt, ami szerencsére pont kijön az addigra összegyűjtött escudoérméimből. Majd egy csákányoktól cikk-cakkolt falú alagúton átsétálva elém tárul a nem mindennapi panoráma.
Noha a szigetet már a 15. század második felében felfedezték, nagyon sokáig gyakorlatilag lakatlan maradt. Ami azonban mégis vonzott ide telepeseket, az nem meglepő módon a só volt. Azonban meglepő módon ez a só egy vulkáni kráter belsejében bukkan fel, természetes folyamat eredményeként.
A sókitermelésnek stratégiai jelentősége volt, hiszen a vizek halzsákmányát ezzel sikerült tartósítani az „újvilág” felé tartó megannyi hajó legénysége számára. Ehhez eleinte afrikából hoztak rabszolgákat, majd a nyolcszázas évektől megindult az üzem technológiai fejlesztése is: először a kráterfalat átfúrva sikerült a só útját lerövidíteni, majd az emberi és állati erőre alapozott folyamatot egy 25 tonna/óra kapacitású csillerendszer könnyítette meg.
A csillék az alagúton áthaladva 1.100 métert tettek meg a kikötőig, ahol az értékes nyersanyagot hajóra rakták. Kellett is a gépesítés, hisz az innen származó sóból egyedül Brazíliába 12.000 moios (1 moio = 2.400 liter), azaz kb. 30.000 tonna került.
A prosperitásnak a brazil belső piacot védő vámok, majd később, az 1960-as években az afrikai piacok bezáródása vetett véget, információim szerint mára főként a szépségipar és a sóterápiát kínáló szállodák a fő értékesítési terület.
A munkagépek ma úgy tűnik, szabadságon vannak, csak a durva, sós talaj roszogó hangját hallom a lépteim alatt. A sziget legalacsonyabb pontján gyalogolok, a kráter mélyedése ugyanis annyira mély, hogy a tenger szintje alatt helyezkedik el. A legtöbben ezért ennek tulajdonítják a víz jelenlétét, geológusok egy csoportja azonban mélyből felszálló vizeket vél emögött.
Kicsit szürreális világ ez. A halobaktériumok a fény elnyelésére vörös pigmentet használnak és a 25% feletti sótartalmú vizekben is boldogan elvannak. Ettől vöröslik, illetve látszik bizonyos szögből nézve lilának a vízfelület.
Megnyalok egy kisebb sótömböt, mintha nem lenne egyértelmű hogy mi az, majd megkóstolom a vizet is. Marja a számat veszettül – ez a víz a tengervíz átlagos 35 ezrelékes (vagy 3,5%-os) sótartalmánál jópárszor magasabb és igazából megmondani is nehéz, hiszen a lepárló táblák különböző stádiumot jeleznek. A „leszüretelt” sótáblát elárasztó sós víz sótartalma természetesen hasonló a tengervízéhez, míg a gyors párolgás után kikristályosodott só felett még megmaradt folyadék pedig már inkább csak vizezett folyékony só.
Készültem, ezért már eleve fürdőruhában jöttem. A cuccomat ledobom a kijelölt helyen egy kis padra, és ahol a víz a legmélyebb, ott belegázolok. Nem kell sok idő, mire rádöbbenek, hogy itt bizony újra meg kell, hogy tanuljak úszni. A durván magas sókoncentráció miatt ugyanis nemcsak a testemet dobja a víz a felszínre, de a karjaim és a lábaim is alig érnek bele! Mint egy csónakban, úgy próbálok evezni, elég szokatlan. (A Holt-tenger sótartalma valahol 25-30% körül van, ez meg talán még annál is magasabb.)
Egy kis ideig még élvezem, hogy ez az egész kráter csak az enyém, aztán megszáradás előtt gyorsan magamra borítom a fenti zuhanyzóból hozott édesvizet.
Felkapaszkodok a kráter peremére és ott folytatom az utamat, majd toronyiránt átvágok az út felé. Lépteimre különösen figyelek a szúrós növények és kövek miatt, miközben a nedves fürdőruhámat a kissé leégett nyakam köré tekerem. Az időközben feltámadt szélnek kimondottan örülnék, kár, hogy a sós homokot is az arcomba hozza.
Visszafelé már nincs túl sok kedvem gyalogolni…
De talán nem is kell. Lent a faluban eközben épp vége lett a tanításnak és az iskolások megindultak kifelé. Majd egyszer csak a semmiből megjelenik egy iskolabusz, úgyhogy én is afelé veszem az irányt. És meglepődésemre kérnem sem kellett, a tanárnénik már készítették is nekem a helyemet!
A városba visszaérve aztán megcélzom a fákkal beültetett főteret, ahol meghívom magamat egy Strela sörre. Ez a Heinekenhez és az indonéz Bintanghoz hasonló helyi vöröscsillagos márka. Szerencsére itt sem kell társaság nélkül lennem, hisz egy helyi angoltanár ül le mellém.
Este a turistafővárosban
Mire visszaérek Santa Mariába, már sötétedik – a trópusi övben ugyanis nincsenek sem túl hosszú, sem túl rövid nappalok. Ma először sétálok végig a „turistautcán”, ami egy hosszú és egyenes, németes precizitással térkövezett betoncsík. A pár méterenként ledugott LED-lámpák hideg és vakító fényében nyaralók százai, vagy talán ezrei csámborognak strandpapucsban, szuvenírek, jégkrém, meg mindenféle más után kutatva.
Estére Boubával visszatérünk a kivilágított utcákkal körülvett no man’s landre. A gyertyafényes loccsintós mosdás után meglátogatjuk az egyik közeli szobában lakó hugát és fiát, a kis Dzsánót. Nagyon kedves és rendes fiatal nő, tiszta is a szoba. Középen kirajzolódik a földön magányosan álló gázfőző és azon a lábas, ami adja a halszagot. Engem is kínál, de ma már vacsoráztunk, ezért inkább csak megköszönöm. A beszélgetés kicsit akadozik, mivel a többi szenegálihoz hasonlóan ő is töri mind az angolt, mind a portugált, anyanyelvi szinten viszont ő is három szenegáli nyelvet beszél.
Késő este újra az óceánra néző erkélyen ülök és hallgatom az udvaron játszó fiatalokat, akik néha belerúgják a labdát a medencébe. Úszniuk nem kell érte, víz már évek óta nem hullámzik itt. Mellettem a nagyra nőtt pálma elszáradt ágait zörgeti a szél. Nincs már itt luxus, de számomra a hely varázsát pont ez adja. Világ a világban. A valószínűleg mások kárára meggazdagodott tulajdonos most a vagyonával másokon segít, akaratlanul, nagyon közvetett és meglehetősen abszurd módon teszi ezt.
Süvít a szél éjjel, kint pedig kurjongatnak, nem alszom valami jól.
Mint a szél a szigeten, úgy rohant el ez a pár nap.
Az utolsót Mo belvárosi főhadiszállásán töltjük, mostanra sikerült is felvennem a trópusi stílust, úgyhogy már nem pörgök. Nincs is miért, valójában sok mindenben részem lehetett, sőt, jóval többet láttam a sziget életéből, mint amire számítottam.
Kicsekkolok a hotelből. Az erkélyről a kilátást mindenképp magammal vinném.
Punnyadás, semmi más. Mo lakásának erkélyén kávézgatok.
A korábban csapatmunkában megalkotott nokedlis gulyás kiváltotta elégedettsége jeléül ma gambiai barátunk főz. Ez az ő földimogyorópörköltjük, a domoda.
És akkor már a line-up se maradjon el!
„Nincs ott semmi turistákon és sivatagon kívül” – beszélhettek volna le Sal meglátogatásáról. Mit vesztettem volna, ha nem kiszállok, hanem csak átszállok? Mi történt volna, ha a Kanári-szigetekhez hasonlóan ezt is csak felülről látom, amint pöttyökként elúsznak az ablakom alatt? Nyilván semmi, ám mégis, csupán négy nap elegendő volt arra, hogy egy újabb, kicsit sem szokványos szemszögből lássam a világot.
Újra a repülőtéren
A hangulat családias, a bisztró árai barátiak. A beszállókapuk között már újra a szabad levegőn, egy tavacskával és száguldó wifivel kikerekített váróban élvezem a trópusi levegőt. Miért is nincs ilyen része minden légikikötőnek!
Ahogy érkezésemkor, úgy most is egyszerre száll le a lisszaboni és a milánói járat is, majd a terminál elé gurulnak. Még a beszállókapum kinyílása előtt bentről nézem, ahogy a két Brazíliába tartó gépről leszállnak a szigetre érkező, illetve a járatok között átszálló utasok. Négy napja – a teljes útra szóló jeggyel a kezemben – nekem is így kellett volna tennem, ám ezután a pár érdekes kaland után igazán örülök, hogy máshogy döntöttem.
Te is dönthetsz máshogy. Tudom, nem egyszerű kiúszni a fősodorból, de ha olvasod az útinaplóm feljegyzéseit, biztosan találsz jó ötleteket, tippeket, vagy csak egy érdekes sztorit. Most a HíRLEVELEMRE FELIRATKOZVA azonnal értesülhetsz a havonta gyarapodó blogom újdonságairól. Csak egy klikk! >>>
Légy az első hozzászóló!