Nagyszüleim könyveit lapozva találkoztam először Brazíliavárossal. A magyar építészeti kiadvány által méltatott szocialista nagyvárosok monoton sorában unikumként hatottak a déli főváros nagyvonalú ívei és ufó-szerű épített formái, illetve számomra érthetetlenül tágas közterei; de a nyugati szerző frissen kiadott könyve is kidomborította annak egyediségét – egyikük sem fukarkodott az elismerésekben. A mindenkori építészeti szakma egy része szerint Brasília a modern városok mintapéldája, kritikusai szerint viszont egy utópikus álom, ami a városi funkciói ellenére nem tud valódi városként funkcionálni. A brazil főváros ennyire az ellentétek városa lenne?
Késő este érek földet, bár a tervezettnél még így is jóval korábban. Az üres autópályán a taxi akadály nélkül repít a szállásomhoz. Az óceántól 1000-1500 kilométerre, a Brazil-felföldön, vagy helyi nevén Planalto Brasileiro-n járok.
Brazília természetes növényzete /Forrás: CIA World Factbook/
A szavanna-jellegű cerrado tájába nem egy teljesen homogén nagyváros ékelődik itt, hanem amolyan várostömbök, amiket a ligetes-füves pusztaságok elválasztanak ugyan, az utak és metróvonalak azonban mégis eggyé formálnak. A belváros kompakt tömbjétől távol, egy új toronyházas negyedben lakom, amiért aztán kellemetlenül érint a metró dolgozóinak sztrájkja.
A térben elkülönülő várostömbök jól kivehetők a 2001-ben átadott kétvonalas metróhálózat térképén. /Forrás: internet/
Egy Alstom szerelvény érkezik a lakásomhoz közeli Arniqueiras állomásra. Ma csupán a minimális szolgáltatás biztosított, azaz a megszokott 5 percenkénti követési idő most inkább 15.
Micsoda férfiak élhetnek itt? Közel-keleti országokon kívül most látok először olyan metrót, ahol a nők részére külön kocsit tartanak fenn, ahogy a peronzár tájékoztatója is hirdeti.
A salvadori kalamajka után most nem akarok kockáztatni. Mivel esélyes, hogy soha többé nem lesz lehetőségem ezt a rurális belső-brazil vidéket felkeresni, ezért az errefelé kivitelezhetetlennek tűnő stoppolgatás helyett most a kiszámíthatóság mellett teszem le a voksom.
A két EU-nyi területű országóriáson belül vagy repülővel, vagy távolsági – sokszor éjszakai – busszal lehet utazni, a vasútvonalakon általában nincs személyforgalom. Én, ha tehetem, akkor a nappali buszokat választom, amikkel nem csak a tájat és annak folyamatos változását követhetem, sőt a buszról leszállhatok több városban is egy-egy napra. A belváros felé menet tehát útba is ejtem a buszpályaudvart.
Magánbusz-társaságok jegyirodáinak végtelenje. Csak találjam meg a legjobb ár-érték arányú ajánlatot.
Ha már láttam a várost felülről, hát megnézem ugyanazt nappal is. Óriásplakát a buszállomáson.
A hőség szerencsére még nem tombol, amikor feljövök a felszínre. A city, vagy üzleti negyed kellős közepén állok, toronyházakkal körülvéve – ezek mindegyike valamely bank vagy nagy állami vállalat székháza. Elsőre meglep ezek száma és mérete, azonban a 210 milliós ország valójában az Egyesült Államok vagy Oroszország nagyságrendje – így már érthető.
Brazíliaváros centruma egy átlagos nagyvárosi üzleti negyedet rejt, ahol itt-ott irodai dolgozók hűsölnek az árnyékban. A többiek vagy bent maradtak, vagy az itteni mélygarázsokból a bevásárlóközpont-éttermi negyed mélygarázsaiba autóztak az ebédszünetben.
A belvárosban a helyi néven ipê-roxo fáké most a főszerep.
Egy megvalósult választási ígéret
A latin-amerikai országok a világgazdaság perifériáját alkotják, noha gazdag természeti erőforrásaik révén jelentősen magasabb gazdasági fejlettségre is szert tehettek volna. Ennek oka részben a népesség és a termelő erőforrások egyenetlen területi eloszlásában keresendő. A brazilok döntő többsége a tengerpartok viszonylag szűk sávjában él, miközben a kontinens felét elfoglaló ország jó része lakatlan, vagy csak gyéren lakott.
A belső területek felé történő nyitás gondolata több száz évre nyúlik vissza, sőt egy új, a partoktól távolabbi főváros építését már az 1891-es alkotmány is tartalmazta. A megvalósítás viszont csak a 19-20. század környékén kezdődött néhány újváros megalapításával (pl. Goiânia, következő megállóm).
Ám az igazi attrakcióért egészen a 20. század közepéig várni kellett. Egészen 1956-ig, Juscelino Kubitschek elnökké választásáig. A két diktatórikus periódus között munkálkodó demokratikus vezető eltökéltsége vezetett odáig, hogy a fejlődő, posztkoloniális Brazília szimbóluma megszülethessen.
A településrendezési tervek elkészítésére Lúcio Costa csapatát szerződtették.
Madár? Íj? Egy szirmait bontó virág? Repülőgép? Brazíliaváros a tervasztalon. Innen a legközelebbi szilárd burkolatú út 600 kilométerre ért véget akkortájt, de vasút és repülőtér sem volt a közelben. /Forrás: internet/
És pár évvel később ugyanaz a Brazil-felföldön: az avatási ceremónia. A tervezőknek és építőknek kevesebb, mint 4 éve volt a teljes projektre! /Fotó: a magyar származású Thomaz Farkas/
A város emblematikus épületei pedig a Le Corbusier-féle iskola kiváló brazil tanítványa, Oscar Niemeyer alkotásai. Kalandozzunk ezek között egy kicsit.
De először is tájékozódjunk
Kedvelem a spontán fejlődés formálta kaotikus szerkezetű, ágas-bogas utcahálózatú nagyvárosokat, amiben ha félreteszem a térképet, könnyen elkeveredek. Nos, Brazíliaváros véletlenül sem ilyen. Sőt, elsőre úgy tűnik, hogy ez a magas fokú rendezettség inkább hátrány: a néhány monumentális épületalkotáson kívül városi autópályák és háztömbök egyhangú mozaikja.
Viszont ha megtanuljuk olvasni a városszerkezetet, mindjárt könnyebben boldogulunk. A központi várostömb repülőgép alakja segít: a “gép” törzsének kelet-nyugati irányú főtengelye az Eixo Monumental (Monumentális tengely), a szárnyainak észak-déli közlekedési tengelye pedig az Eixo Rodoviario (szó szerint Országúti tengely).
Brazíliaváros központi tömbje /Forrás: internet/
Ezek tagolják a várost különböző funkciójú zónákra: államigazgatás, kereskedelem, pénzintézetek, lakóházas klaszterek, közöttük pedig a kulturális és szakrális intézmények. A helyiek pedig a városrészek történelmi neveinek hiányában postai irányítószámokhoz hasonló kódok segítségével tájékozódnak a kisebb szektorok között (pl. SQN 403). Minden kitalált és logikus. De élhető is vajon?
Egy szovjet újváros valahol a Kelet-európai-síkságon… is lehetne. /Fénykép: Joana França/
A központi várostömb lakószektorai azonban földközelből már jóval barátságosabbak.
Mik ezek? – Lépésről lépésre a Monumentális tengely mentén…
Egy klasszikus látkép Brazíliavárosról – az Eixo Monumental és az Eixo Rodoviario tengelyek csomópontja. A képeken gyalogosok csak elvétve láthatók, és ez a valóságban sincs máshogy. /Fénykép: Evaristo SA/AFP/
Ha most Albániában lennék, akkor minden bizonnyal egy fehérre meszelt óriás betonbunkert látnék magam előtt – a Nemzeti Múzeum félgömbje
A hátizsákomat megőrzőbe adom, majd a szőnyegpadlót meglátva örömmel húzom le a cipőimet is. A kinti harmincpár fok után ez itt maga az álom. Csakúgy, ahogy az íves vonalakból rajzolt belső.
Niemeyer úttörőként ívekkel, rámpákkal és támpillérekkel bolondította meg Le Corbusier formavilágát.
A múzeum talán fő attrakciója pedig a nemzet növénye: a batáta.
Aluljárószerűen a földbe ereszkedő bejáraton át lépek be a centrális alaprajzú Brasília Katedrálisba. A talajszint alatt járunk, felettünk a tetőzet pedig mint egy hatalmas jurta.
A hiperbola vasbeton elemek az épületet megnyitják az ég felé, ahonnan Szent Péter és az angyalok szállnak alá.
A székesegyházból kilépve a fővárosi TV stábja csap le rám. Az utcákon egyetlen külföldi turistát sem látok, így aztán sejtem, hogy egyből érdekes lettem nekik. A városról alkotott első benyomásaim érdeklik, engem pedig az, hogy lehet-e az angol az interjú nyelve. Mivel őket láthatóan nem hozza lázba a nyelvi megmérettetés – és gondolom feliratozni sem akarják a programot –, ezért délies lazasággal elkergetik ennek még a gondolatát is. Tehát a nyelvi megmérettetés csak rám vonatkozik, még ha nem is a portugálról, hanem a helyi anyanyelvvel közeli rokon spanyolról van most szó. (De hogy az akkori A0 szintű tudásommal hogy sikerült már-már folyékonyan értelmesen beszélnem, az máig rejtély.)
Nem elég a korgó gyomrom okozta bajom, erre itt terem egy vattacukor árus.
A Nemzeti Könyvtár, a Nemzeti Múzeum és a katedrális
Most már tényleg ebédidő!
A fentebb már említett eltérő funkciójú zónák meglepően élesen elválnak egymástól. Olyannyira, hogy a lakóövben szinte csak lakásokat találunk, a bevásárló zónában sűrűsödnek a kereskedelmi egységek éttermekkel, a minisztériumok sugárútján pedig síri csönd honol – itt csak irodai munka zajlik, az is csak hétköznap munkaidőben.
Ezért nekem most az éttermi szektorba kell valahogy eljutnom. A helyi buszok szóba sem jöhetnek, egyrészt mivel a salvadori pofáraesésekből most nem kérek, másrészt pedig gyalogosan mindig többet látok. Igaz, a tűző nap forrósította betonon ez nem kis mutatvány, különösen hogy az épületek és zónák között kolosszális tereket hagytak a tervezők.
Nem vagyok tehát biztos abban, hogy akik ezt a várost az 50-es évek végén rajzolták, azok a majdani lakói fejével gondolkoztak.
A gyalogos és kerékpáros közlekedés szempontjai nem igazán kaptak prioritást abban az időben. De hova vezet ez a járda?
Itt az épületek alá befutó autóbehajtó miatt kell ilyen szerencsétlenül lelépcsőzni a talajszint alá, hogy aztán az úton átkelve fel lehessen lépcsőzni.
Épületek alatti világ
Ahol nem lépcsőzni kell, ott ilyen városi sztrádák több száz méter széles sávjain kell átkelni. Elektromos rollerrel vagy biciklivel persze más lenne.
De ha nem vagyunk nagyon finnyásak és elfogadjuk a műanyag asztalokat és székeket, akkor egy egyszerű csevapos vagy hamburgeres is megteszi valamelyik park szélén. Ezek a tervezett városból spontán kinőtt kis gyorséttermek és riksás-biciklis mobil konyhák és fagyizók is jelzik, hogy a lakók nem szektorok között szeretnének autózgatni ebédidőben, hanem a munkahelyükről elsétálni egy közeli bisztróba.
Egy különös utcai jelenet a jóformán élettelen fővárosban: nyüzsgő csevapcsicsis étkezők installációja valamelyik közintézmény mellett. Ez biztosan nem szerepelt a tervrajzokon.
De mi itt a fő gond?
Településfejlesztő geográfus hallgatóként értelemszerűen sokszor körbejártuk a várost, mint képződményt. Az egyik tanárom egy háromszöggel szimbolizálta a település alkotóelemeit. A háromszög csúcsain a települések három alapvető komponense állt: a fizikai-épített környezet, a gazdaság, valamint a közösség. Ezek egyike sem hiányozhat a képletből. Vagyis de, csak akkor már nem beszélhetünk településről, legfeljebb valamilyen célból létrehozott telepről.
Egyszóval hiába a lenyűgöző építészeti formavilág és a nagyvonalú várostervezési elvek, ha az ezek által létrehozott tereket nem tölti meg az élet és nem alakul ki közösség.
Az emberek egyszerűen igénylik a találkozási és szórakozási lehetőségeket, a funkciók keveredését, sőt, szerintem a káosz egyfajta rendezett változatát is.
Persze nem is feltétlenül szerencsés ezt számon kérni a projekten. Mivel az alapvető igény egész egyszerűen nem volt más, mint egy kormányzati reprezentációs és adminisztratív centrum (telep) felállítása az ezekhez nélkülözhetetlen apparátus lakhatási igényeivel, továbbá a tágabb térség gazdasági fejlődését előmozdító hatással. Ezt pedig sikerült elérnie. Sőt, olyannyira jól, hogy az eredetileg 500.000 fő lakosra tervezett Brazíliaváros mára közel 3 millió embernek ad otthont.
De idézhetném Ricky Burdett, a Londoni Közgazdasági és Politikatudományi Egyetem (LSE) várostudományok professzorát is, aki egy BBC interjújában arra a megállapításra jutott a brazil fővárost bírálva, hogy lehet, hogy nem is rossz, csak még túl korai ezt megítélnünk. „a ma imádott helyek közül mind, Kairótól Londonig, 5, vagy 6.000, illetve 2 vagy 3.000 év fejlődési pályát futottak be, mire ide jutottak.” „Ne legyünk barátságtalanok. Várjunk még 200 évet és azután beszéljünk róla.” – zárja gondolatait.
Tovább az Eixo Monumentalon – a minisztériumok sugárútja
Az egykori lüktető életű brazil fővárosok (Salvador, majd Rio de Janeiro) ellenében Brasília meglepően nyugodt, kimondottan tiszta, a közbiztonság pedig érzékelhetően jobb az előző napokban tapasztaltaknál – ezekre itt nyilván különösen odafigyelnek.
Brasília mára az ország 4. legnépesebb városa, bár ez nem sejthető a képek láttán, hiszen ez itt a minisztériumok utcája, semmi más nincs a környéken. És mivel nincs semmi, ezért gyalogosokat sem nagyon látni…
…de ki is lenne az, aki perceket gyalogol keresztül ezeken a nap perzselte legelőkön.
Kubitschek elnök igyekezett még az ő hivatali idejében átadni a nagy művet, ezért aztán a város hivatalos átadásakor még sok minden nem készült el a most látható teljességgel. /A hódmezővásárhelyi születésű Lucien Hervé 1961-ben készült képe még egy ennél is kihaltabb urbánus faluról árulkodik./
Őrségváltás a Hadügyminisztérium előtt.
Palácio Itamaraty – a Külügyminisztérium épületét körülölelő vízivilág minden bizonnyal a Pantanalt idézi meg. Mögötte pedig…
Illusztris helyen, egyenesen a „madár” csőrében kapott helyet a Nemzeti Kongresszus épülete. A két kupola (a felfelé nyitott paraboloid forma is rejt egy kisebbet) alatt található a kétkamarás parlament alsó és felső háza.
A külső mellett természetesen az enteriőr is a modernizmus jegyében született és kedvem is lett volna körüljárni, ám aznap már nem indultak vezetett épületbejárások. Amúgy ezek ingyenesek, sőt angol nyelvű idegenvezetés is elérhető előzetes egyeztetés útján. Az egyetlen feltétel az elegánsabb ruhában való megjelenés.
Brazíliaváros egy erős és rohamléptekkel fejlődő országot, az új szuperhatalmat hivatott reprezentálni. Továbbá a tengerparti, gyarmati korban alapított nagyvárosokkal ellentétben az új főváros, rendezettsége folytán, méltán képviseli a brazil zászló „Rend és Haladás” („Ordem e Progresso”) jelmondatát is.
Az Igazságügyi Palota vízesései
Első ránézésre brutalista alkotások ezek, aztán a környezetükben mégis mind nagyvonalú, légies, sőt szerintem kimondottan elegáns.
Pár szót az alkotóról
Oscar Niemeyer Brazília, de talán egész Latin-Amerika legnagyszerűbb, de Le Corbusier után a 20. század legmeghatározóbb modernista építésze (1907–2012).
Élete folyamán végig támogatta a kommunista eszméket és a társadalom egyenlőségébe vetett hite a munkásságát is jellemezte. Elfogadta ugyan, hogy az elegáns épületek leginkább csak a gazdagok sajátjai, de bízott benne, hogy a hétköznapi emberek számára is örömet és csodálatot tudnak nyújtani.
Noha a rövidke demokratikus 60-as évek utáni katonai diktatúra alatt Franciaországba emigrált, Brazíliában továbbra is számos építészeti munkával megbízták. Leghíresebb munkái kétségkívül Brazíliavároshoz köthetők, azonban országszerte, sőt külföldön is sok épület köszönheti neki egyedi íveit (pl. a Serpentine Gallery Londonban, a francia kommunista párt székháza, a Vulkán névre keresztelt Le Havre Kulturális Központ, a Magyarországhoz legközelebbi Niemeyer-ház pedig valószínűleg a milánói Mondadori kiadóvállalat székháza).
Niemeyer századik életévén túl sem állt le a tervezéssel.
„Ötven év haladás öt év alatt”
Pontosan három évvel a mesterterv elkészülte után, 1960. április 21-én 150.000 ember érkezett Brazíliavárosba a hivatalos avatóünnepségre. Juscelino Kubitschek elnök nagy terve megvalósult. Az elnöksége alatt meghirdetett „Ötven év haladás öt év alatt” mottójú politikájára kritikusai a „40 évnyi infláció négy év alatt” választ adták, utalva a komoly adóssághalmazra, amibe az országépítő tevékenység vitte Brazíliát. Az ennek nyomán kialakuló költségvetési válság éles politikai fordulatot eredményezett: a katonaság 1964-ben puccsal vette át a hatalmat, ami után az ország csak 1985-ben lépett újra a demokratikus fejlődés útjára.
A pénzügyi bökkenő mellett egy sor további kritika is érte a projektet.
Az új főváros „zöldmezős” jellegű felépítésének és a belső országterület „feltörésének” a természeti környezetre gyakorolt hatása nyilván tragikus: a Planalto ligetes-erdős nagytája az évek során aktív mezőgazdasági régióvá transzformálódott.
Továbbá ami a brazil nép szemében a fejlődést jelentette, az a xavante nép, a terület őslakosai számára a felgyorsuló elsorvadást: a korábban rabszolgasorba vetett, irtott, behurcolt betegségekkel tizedelt törzset az 1960-as évektől a terület-átalakítások miatt életterük nagy részétől is megfosztották, majd át-, illetve rezervátumokba telepítették.
A Kubitschek által megbízott urbanisztikai műhelyben félmillió ember számára terveztek optimális életkörülményeket. A városszerkezet és építészet sem különített el lakónegyedeket pusztán a leendő lakosok jövedelmi kategóriái szerint, ami Niemeyer elveivel is rokonszenvezett. Brazíliaváros a szegényebbek és a gazdagabbak városa egyaránt, azonban a mára 3 milliósra duzzadt urbánus halmazban – más brazil városokhoz hasonlóan – világos jövedelem szerinti területi rendezőelv érvényesül: a jómódúak a tervezett belvárosi és a kertvárosi zónákban, míg a jobb életkörülmények vonzotta szegényebbek az egyre terebélyesedő városperemi lakóövekben, ill. favelákban élnek.
A háttérben megbúvó sok ellentmondás ellenére Brazíliaváros 1987-től az UNESCO világörökség része, egyben az első modern város, ami felkerülhetett a listára.”Egyedülálló és különleges város, amely a 20. században a semmiből épült a semmi közepén, hogy ne csak egy ország fővárosává, hanem egy csodálatos történelmi példává is váljon” – érveltek mellette annak idején a kritikusok.
Tovább!
Déli, árnyékos oldal, ablak melletti ülés. Pont, ahogy terveztem. A buszpályaudvarról kifordulva egyből autópályára kanyarodunk, de még így is legalább fél órán át fehér beton háztömbök uralják a látképet. Mígnem a tervezett világot felváltja a ligetes-szavannás magasföldi táj.
Húsz éve a könyveket lapozgatva még egy elérhetetlenül távoli helynek tűnt Brazíliaváros. És érdekes módon ez a távolság még most sem szűnt meg teljesen: az extrém egyedisége vonzott ide, most viszont valamiféle taszítást érzek. És szerintem pont a túlzott szervezettsége és emberléptéken túli dimenziói miatt érzem ezt.
De összességében mégis nagyon kellemes élmény, az épített környezet ikonikus elemei egyedi és bátor formái engem is levettek a lábamról.
Ezután az erős felütés után nehéz dolguk lesz a felföld többi tervezett nagyvárosának, hogy levegyenek a lábamról. Hamarosan meglátjuk!
/Borítókép: Brazíliaváros székesegyháza. A másképp nem jelölt fotók és ábrák forrása: Terrainfinita.hu/
Légy az első hozzászóló!