A chilei érkezés helyszínén és időpontján kívül egy dolog már az út kezdetekor világos volt: az eddigiekhez hasonlóan most is megpróbálom elkerülni a kijárt, turistás útvonalakat. Éppen ezért Brazíliának már a trópusi végein földet érek, majd a népszerű déli partoktól eltávolodva az óriásország tekintélyes kiterjedésű farmbirodalmát szelem át. Magyarán Rio de Janeiro helyett látni fogok egy, a ligetes Brazil-felföldre komponált modern fővárost, São Paulo helyett pedig a Campos tájegységének végtelenbe vesző ültetvényeit, valamint ismeretlen nagy- és kisvárosait látogatom meg. Hogy hangzik?
Megszoktam már a csodálkozó tekinteteket, amikor természetességgel kijelentem, hogy „most nem megyek Rio felé”, hisz ha valamit, akkor azt látni kell. Ilyenkor pontosítok, hisz nem vagyok közönyös a nemzeti-kulturális fellegvárak iránt, azonban Riót – valamint Buenos Airest és más nagyvárosokat is – egyszerűbb útba ejteni egy jövőbeli rövidebb dél-amerikai turné, vagy átutazás alkalmával. Akkor az isten háta mögötti területeken való napokig tartó bolyongás nem igazán fog beleférni. Ezzel a kiegészítéssel a legtöbben már megértenek, sőt, egyet is értenek.
Szóval a turistáskodástalanságoskodásom folytatódik, amit itt Salvadorban sikerül is mesterfokra emelnem, hisz egy részben autóval megejtett nyúlfarknyi éjszakai városnézésen kívül leginkább a helyi tourinform prospektusából látom csak az épített és kulturális remekeket. Mármint azokat, amiket ha egyedül vagy családdal vagyok, akkor kizárt, hogy kihagyok. Viszont a helyi vendéglátóim ezeket nem látogatják rendszeresen, így ha velük vagyok, akkor ebből a csodás városból csak a házibulik, a focimeccsnézés és a tengerparti lazulás marad emlékül. Nagyon helyes! Salvadorban is egy kicsit helyi leszek.
Brazília, életemben először
A városba teljesen felkészületlenül érkezem, semmi terv, mindenben a vezetőimre vagyok tehát bízva.
A tömegközlekedéssel elsőre falba ütközöm, mivel az ingyenes reptéri shuttlebusz elvisz ugyan a metróállomásig, viszont onnan nem utazhatok tovább plasztikkártya nélkül. Ezt viszont csak készpénzzel tudnám megvenni a jegypénztárban, amim meg még nincs (a repülőtéri pénzváltókat a számomra előnytelen árfolyamuk miatt általában kerülöm). Csak ezért visszacaplatok a busszal a reptérre, ahol veszek néhány helyi real-t… Elég nevetséges, hogy a 21. századi jegyrendszerhez 20. századi fizetési mód társul, viszont semmi figyelemfelhívás.
A buszok is használhatóak chipkártyával, igaz hátizsákokkal nem egykönnyen jutunk át a leginkább valamely kortárs művészeti múzeum gyűjteményébe illő fedélzeti forgó vaskapukon, ahol még kalauz is utazik! A szórakoztatásról pedig fedélzeti zsibárusok és zenészek gondoskodnak.
Zajos “félfavela”
Az első napokat Martával és bátyjával töltöm, akikkel a verbális és non-verbális társalgás minden szintjét kimerítjük.
A brazilok odavannak mindenért, ami guavából készül, így a reggeli és desszert sem nélkülözheti ezeket, legyen az guava dzsem, vagy guavás chips. Cserébe természetesen valami hazai – nokedliszaggató nélkül!
Martáék körbevezetnek a környékükön, ami a kaotikusan tekergő utcáival, be nem fejezett házak egymásutániságával és a patakpartokon virító hulladékkal számomra már inkább egy szegénynegyednek (helyi néven favelának) tűnik, mint valami rendes kertvárosnak. Marta határozott nem-mel felel, amikor finoman utalok erre. „Még csak ne is gondoljak ilyenre”, mondja és nevet. Az, hogy az utcán nappal is kiabálnak és petárdáznak a gyerekek, férfiak meztelen felsőtesttel mennek bevásárolni, meg hogy pár házzal arrébb egy apuka a kisgyerekével könyörög, mert a részegen üvöltöző feleség kizárta őket a házból, ez szerinte teljesen rendben van errefele – “majd abbahagyják” – teszi hozzá. Aztán a domboldalra mutatok, hogy az sem favela? – Marta elbizonytalanodik, „na az már talán nevezhető szegénynegyednek…”
A jellegtelen házak lepukkantságát ellensúlyozzák a színes és élettel teli utcák.
Tehát a távoli domboldal az számomra már inkább egy NO-GO terület.
A favelák tehát nem határolhatók le teljes bizonyossággal, de talán a domboldalak nehéz terepviszonyainak van a legerősebb determináló ereje – a meredek térszínek ugyanis nem építhetők be kompromisszumok nélkül. Ezek a fajta lakóövezetek Latin-Amerika-szerte jelen vannak, de Brazíliában különösen nagy az ilyenekben élő lakosság aránya (6%, 2010). Ez az arány a tengerparti nagyvárosokban ennél is magasabb, Salvador pedig országos szinten a második (becslésem szerint 20% körüli értékkel). Az okok?
Kultúrák olvasztótégelye
A portugálok csak igen nehezen vetették meg a lábukat a kontinensen. Az ide küldött első kormányzójukat és püspököt az itt élő őslakosok egyszerűen felfalták, ezért az európaiak csak évtizedekkel a felfedezés után, a 16. század közepén kezdtek megtelepedni. Ekkor vette kezdetét a tartós berendezkedés időszaka: Salvador lett az új gyarmat fővárosa, egyben a dél-atlanti kereskedelmi háromszög egyik csúcsa, ami egyet jelentett a rabszolga-kereskedelemben betöltött kiemelt szerepkörével is.
Az első hódítók 2,5-4 millió őslakosról számoltak be a mai Brazília területén. A járványok, az ellenük folytatott háborúk és hajtóvadászatok, valamint az ültetvények kemény munkája miatt számuk egymillió fő alá csökkent. Ezzel párhuzamosan általánossá vált az afrikai rabszolgák behozatala, eleinte főleg a cukornádültetvényekre. A 16-19. század alatt becslések szerint 4 millió afrikai érkezett Brazíliába, azon belül is elsőként Salvadorba.
A rabszolgák később alapvető szabadságjogokat ugyan kaptak, földet vagy házat azonban nem. Ez a réteg, valamint a városokba ömlő vidéki lakosság pedig ott kezdett el építkezni, ahol tudott: a nehezen megközelíthető, ezért beépítetlen hegyoldali területekre húzták fel kezdetlegesen tákolt otthonaikat, eleinte mindenféle városi közszolgáltatás nélkül.
Egy városi utak közötti bádogváros – itt minden négyzetcentiméter hasznosul
A szegénység és a kiúttalanság sok fiatalt a bűn útjára csábít – különösen a kábítószerkereskedelem szív fel sokakat, a favelákat uraló drogbandák pedig ellenőrzésük alatt tartják ezeket a sokszor jómódú lakosok városrészei közé ékelődő zárványokat.
A favelákban az általános és sokszor erőszakos bűnözésen kívül a legfőbb biztonsági problémát a gengszterek közötti leszámolások, valamint a rendőrökkel kialakuló összecsapások jelentik. Ezek világát a Tropa de Elite (Elit halálosztók), vagy az Isten városa (Cidade de Deus) c. filmek hozhatják hozzánk közelebb. A sokszor kiskorúakat is alkalmazó bűnbandák kegyetlenségére a speciális rendőri alakulatok sokszor szintén brutális választ adnak, sőt a rendszeres túlkapások és a drogbárókkal kötött informális alkuk miatt az itt élők rendőrségbe vetett bizalma is messze van a tökéletestől. Nem úgy a néhány városban újabban megalakuló Békítő Rendőri Egységek elismertsége, akik feladata a favelák „megszelidítése” – több-kevesebb sikerrel.
Ez az első néhány nap bizonyossá tesz, hogy az eddig megismert országok közül itt Brazíliában a legszembetűnőbb a társadalom jövedelem alapú megosztottsága.
Gyarmati múlt, sokszínű jelen
A portugálok tevékenysége hatására Salvador és a tágabb Bahia tartomány tehát a népek és kultúrák keveredésének tökéletes terepe volt. A legutolsó 2010-es népszámlálás önbevalláson alapuló adatai a következő etnikai összetételt tárják fel a városban: 51% pardo (többetnikumú, kevert), 28% fekete, 19% fehér, 1% ázsiaiak és az 1%-ot sem elérő bennszülöttek. Egy 2019-ben elvégzett országos DNI kutatás szerint viszont Salvador városban az európai eredetű lakosok aránya 48%, az afrikaiaké 44, az őslakosok (vagy amerindiánok) fentebb említett önbevalláson alapuló nagyon alacsony arányánál a tudományos DNI vizsgálat jóval magasabb, 8%-os részarányt jelez. (A város és a tartomány értékei közel azonosak.)
Bahia tartományban (a térképen BA) különösen nagy az afrikai eredetűek (zölddel jelölve) aránya. A hódítók által nehezen áthatolható északabbi trópusi esőerdei zónában az őslakosok (piros) viszonylag nagy arányban vannak jelen, míg a portugálok által az amerindiánoktól „megtisztított”, ám afrikai rabszolgákat kevésbé alkalmazó legdélebbi tartományokban az európai eredet (kék) a domináns. (A körök mérete a mintavételek számát reprezentálja.) /Forrás: A brazil populáció genetikai származásának szisztematikus áttekintése, 2019. – https://bit.ly/3vj8cOR /
A genetikai mix mellett persze a helyi kultúra is magában hordozza a sokszínűséget: a vallási és zenei örökség, az egyedi tánc és harcművészet találkoznak itt még különlegesebb ízvilággal.
A kihagyhatatlan, utcai árusoknál kapható acarajé, – sültbab és garnélarák vatapá-val (pálmaolajos-kókuszos garnélás-fokhagymás pép), csípőspaprikás-tüzesborsos szósszal és valami furcsa helyi fánkkal.
Az első két nap után továbbállok…
…Két hátizsákkal és kezemben a telefonom térképes navigációjával, ami mindenféle ötszámjegyű buszjáratot ajánl a következő jótevőim lakásához. Mivel a kiszemelt járat nem jön, egy másik sofőrje visz el a kereszteződésig, ahol még több választási lehetőségem lesz. Na de itt sem jön semmi a megajánlottak közül, így nekiindulok gyalog a Avenida Oceânica parti úton.
Tökéletes tájkép strandfocival és afro-brazil ritmusokkal. A messzi háttérben pedig a belváros, oda tartok éppen.
A favelák és az alsó-középosztálybeliek lakta „félfavelák” rendszeréből egy zárt világba érkezem. A buszról leszállva egy zsákutcába kanyarodom, aminek a bejárata közepén egy sárga fényhidas „Security” autó áll. Az ebben ülő, kommandós mellénybe öltözött fickó tartja szemmel a lakónegyed portáját, ám láthatóan nem hozza lázba a közeledtem: vélhetően nem a magamfajtát kell távol tartania a toronyházas-parkos környéktől.
A ház magas rácsos kapujánál aztán a kamerás kapucsengőt érintem meg, mire a csupa üveg recepcióépületből egy idősebb portás kérdi az adataimat… Fantasztikus, tudnak rólam, úgyhogy nyílik is a kapu. Maria és testvére, valamint barátaiknak hála én már ínycsiklandó illatokra érkezem.
Ezek a felfelé terjeszkedő toronytársasházak teljesen felszereltek: alul mélygarázs, az udvaron medence, mellette barbeque-sütögető házikó party-terasszal, hátul játszótér és konditerem. És persze vannak még a gazdagok luxus apartmanházai, itt Brazíliában ezekből is rengeteg.
Excelente! A helyiek vendégszeretetéről még kevés személyes tapasztalatom van, de azt már az első három nap után nehéz elképzelni, hogy a toplistáról lekerülnének a brazilok.
A szinte teljesen a fehér európaiak alkotta felső középosztály lakónegyedei csoportokban épülnek, a zárt és 24 órás őrséggel megfigyelt utcákból nyílnak a szintén egész napos portaszolgálattal rendelkező lakóházak. Az ilyen zárt közösségek (gated communities) területei között pedig sokszor zsungelhez hasonló vadon terül el, ahová a szegényebbek favelái ékelődnek be.
Másnap reggel. Tengeri kilátás a szobámból. Jól látható az egyik társasház portája, valamint a szomszédos ház többszintes alagsori parkolója.
A kellemes reggel és reggeli után pedig: városnézés!
Ja nem, már megint nem, most a kellemes óceán felől érkező szelet kihasználva inkább a tengerpartra igyekszünk vendéglátóm barátnőivel.
És ahogy látom mások is így tesznek. A hétvége Brazíliában nem az otthonücsörgésről szól. A hullámok tényleg fantasztikusak ma itt az északi Kókusz Parton, kár, hogy nincs (most épp nálam a) szörfdeszkám!
A plázson étterem étterem hátán, persze a lányok az összesről tudják, hogy hova miért érdemes menni – ahogy elgurulunk előttük, ők megállás nélkül kommentálnak mindent – nagyon élvezem. Én meg se szólalok, ugyanis ha a tenger legjavát szeretném, akkor tényleg a legjobb konyha kell!
Bevallom, a válogatást is rájuk bíztam, hisz a tengeri bizgentyűk négy oldalas listáját esélyem sem volt lefordítgatni. Az alaptétel azonban egyszerű: tengeri javak afro hozzávalókkal: kókusz, pálmaolaj, mogyorófélék, bors.
Szia! Ezek szerint te leszel ma az előételem…
A frissítőhöz viszont már nem kell segítség: “Quatro caipirinha por favor!” Rendelek is a brazil nemzeti koktélból, amit a világelső cukornád-likőrükből (cachaça) készítenek lime és cukor hozzáadásával. Meg persze sok-sok jéggel és elképesztő brazil ritmusérzékkel mixelve.
Ebéd után aztán irány vissza a napos part, hisz energiát kell gyűjtenünk az esti vacsorával és házibibulival egybekötött focimeccsnézésre.
Gyakorlatilag nincs megállás.
Brazília – Guatemala. Én az asztal szögleténél maradva élvezem, ahogy a társaság teljes átéléssel drukkol a csapatuknak – lányok és fiúk egyaránt –, ezzel párhuzamosan pedig az ablakon kikémlelve veszem észre, hogy a társasházak megannyi ablaka mögött ugyanaz a sportcsatorna vibrál. A 4-0 után aztán a petárdák is életre kelnek és kezdődhet a szombat esti party. Így kell élni!
Késő este aztán beautózunk a belvárosba – de most tényleg! A 4 milliós Salvador nem alszik: a tengerparti sáv sétálókkal, piknikezőkkel és persze árusokkal tele.
They Don’t Care About Us – ismerős? Ezek a házak és erkélyek és kockakövek adták Michael Jackson híres klipjének díszletét. Igaz, így éjfél után sötétben és emberek tömege nélkül kicsit nehéz beleélni magam…
Búcsú
Az utolsó pár órám a városban, egyben felkészülés az út legnagyobb kihívására. A Pápától Lisszabonig tartó busz és vonatút után most egy ennél sokkal megterhelőbb Dél-Amerika-átszelés következik, több ezer kilométernyi stoppolással. Izgalmasnak és fárasztónak ígérkezik.
Hamarosan folytatjuk!
Légy az első hozzászóló!